Film

Ismael szellemei

szerző
TPP
publikálva
2018/11. (03. 14.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Csak legenda, hogy létezik olyan film, amely rosszul van megírva és/vagy megrendezve, de valamely színész brillírozik benne. Egy narcisztikus, művi, nagyképűen művészkedő filmben, amilyen ez, Mathieu Amalric, Charlotte Gainsbourg, Marion Cotillard sem tud más lenni, mint biodíszlete az egykor kiváló filmeket készítő Arnaud Desplechin rendező-író ezúttal ihlet és közlendő nélküli hatásvadászatának.

A Nagy Művészről van itt szó, aki természetesen filmrendező, és éppen alkotói válságban leledzik, amikor visszatér életébe húsz éve halottnak hitt felesége, hogy tovább fokozza az amúgy is rémálmoktól gyötört, a Múlt Árnyaival küzdő Alkotó szenvedéseit. Még a Filmjét is abbahagyja, pedig abban tulajdon öccse, a kémmé lett (vagy nem lett? a többi közt ez is homályban marad) diplomata szintén szenvedelmes sorsát örökíti meg, s hiába könyörög a gyártásvezető, hogy korszakos zsenijét állítsa végre ismét a Művészet szolgálatába, ő inkább követhetetlen fantazmagóriáit kezdi kifejteni, de persze azt sem fejezi be. Mert ezt az ún. Valóságot, s az ún. Művészetet reflexíve összefolyató, egosimogató művét nyilván a befejezetlenség filmjének szánta a filmbeli Alkotó alteregója, a valóságos filmet rendező Nagy Művész, akinek az az üzenete, ha jól értem, hogy a Művészet Nagy Dolog. Hát, bizonyára. Ám ezúttal a túlbonyolítottság a valódi mondanivaló hiányát, a bombasztikus párbeszédek, a teátrális jelenetek az érzelmi ürességet leplezik, a kulturális (irodalmi, szellemtörténeti, filmes) utalások tömege pedig csupán az író-rendező szerepzavarát.

Forgalmazza a Vertigo Média

Jelenlegi értékelés
2

szerző
TPP
publikálva
2018/11. (03. 14.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj