Interjú

A fegyver hatalma

Scott A. Snyder elemző Észak-Koreáról
szerző
B. Simon Krisztián
publikálva
2017/38. (09. 21.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Észak-Korea a közelmúltban több föld alatti atomrobbantást is végrehajtott, a múlt héten ballisztikus rakétát lőtt át Japán második legnagyobb szigete, Hokkaido felett, s korábbi kísérletei azt is megmutatták, hogy a kelet-ázsiai diktatúra az Egyesült Államokhoz tartozó Guam szigetét is könnyűszerrel célba veheti. Scott A. Snyder Korea-szakértőt az atomprogram mögött megbúvó logikáról és az észak-koreai mindennapokról kérdeztük.

Magyar Narancs: Miért olyan fontos Észak-Koreának az atombomba?

Scott A. Snyder: Azért ez az egyik legfőbb céljuk már évtizedek óta, mert a vezetés szemében ez a leghatékonyabb eszköz arra, hogy másokra ráerőltessék a saját akaratukat. De az atombomba iránti vonzalom már Észak-Korea létrejötte előtt is létezett. A koreaiak évtizedeken át harcoltak Japán ellen, aztán megtapasztalták, mekkora hatása volt az Egyesült Államok atomtámadásának Nagaszakiban és Hirosimában, hogyan vetett véget azonnal a háborúnak. A koreai háború alatt Kim Ir Szen, Észak-Korea örökös elnöke attól rettegett, hogy az Egyesült Államok ellenük is beveti ezt a fegyvert – és ez nem feltétlenül volt alaptalan, hiszen az 50-es években zajlottak viták arról, hogy helyes lenne-e, ha az Egyesült Államok újra a nukleáris fegyverekhez nyúlna. Vannak nyomai annak is, hogy Észak-Korea már az ötvenes-hatvanas évek fordulóján kutatókat küldött a Szovjetunióba, hogy megismerkedjenek az ottani atomprogrammal. A jelenlegi észak-koreai program pedig már évtizedek óta fut; Kim Dzsong Un pedig, hogy biztosítsa a rezsim és saját vezetői szerepe legitimitását, az elmúlt években felpörgette, sőt beleírta az alkotmány preambulumába is. Ha pedig erre építi a rezsim legitimitását, akkor kicsi az esélye, hogy önszántából felhagyjon vele.

MN: Mit jelent a legitimitás Észak-Koreában? Hiszen a vezetőknek nem kell a nép kegyeiért versengeniük, és felteszem, közvélemény-kutatások sincsenek, amivel azt mérnék, hogy mi tetszik az embereknek.

SAS: A maoista idea szerint a hatalom a puska csövéből ered, és Kim Dzsong Un számára az atomfegyver még a puskánál is hatékonyabb eszköz. A fiatal vezető a nukleáris program sikerével és az ezzel járó tekintéllyel akarja elérni azt, hogy otthon senki meg se próbálja elmozdítani a hatalomból – miközben persze vannak erre más, brutális eszközei is. De az is igaz, hogy a rezsim gyenge és Észak-Korea a térség legsebezhetőbb állama – így a nukleáris program tenné lehetővé számára, hogy nemzetközileg is táguljon valamelyest a játéktere.

MN: Nem lenne egyszerűbb, ha csak elhitetné a néppel, hogy Észak-Koreáé a világ legerősebb hadserege és mindenféle csodafegyverekkel rendelkeznek?

SAS: Elméletileg igaz, hogy Észak-Korea el van zárva a világtól, de a gyakorlatban igenis jut be információ. És Észak-Korea sem zárkózik már el annyira, mint régen. Az elmúlt évtizedben a rezsim kísérletezett külföldi újságírók, például a CNN meghívásával. Az észak-koreai elit tudja, hogy megszűnt a régi információs monopóliumuk. A helyi sajtó ódákat zeng az atomprogramról, de ahhoz, hogy ez működjön, kell a külvilág megerősítése. Azzal, hogy az atomprogram ilyen fontos a nemzetközi médiában, Kim Dzsong Un ezt szerzi meg.

MN: Hogyan jut be az országba az információ?

SAS: A piacosodás és a nemzetközi kereskedelem erősödése révén; az árucsere lehetővé teszi azt is, hogy az emberek beszéljenek egymással. Emellett az Egyesült Államok és Dél-Korea is igyekszik Észak-Korea lakosságát hírekkel ellátni. Elérhető például helyi nyelven az Amerika Hangja és a Szabad Európa Rádió adása, de pendrive-okat és CD-ket is nagy számban juttatnak be az országba. Hiába illegálisak, sokan hozzáférnek – ezt onnan is tudjuk, hogy a kormány nagy erőkkel próbál lecsapni rájuk.

MN: Mi történik azzal, akinél találnak egy pendrive-ot kritikus hírekkel vagy egy DVD-t dél-koreai szappanoperákkal?

SAS: Attól függ, kinél találják, és ki az, aki az ügyet vizsgálja. Ha a helyi biztonsági szolgálatok találják meg egy jó kapcsolatokkal rendelkező embernél, akkor elég lehet őket megkenni. A DVD-t ugyan elveszik, de a hatóság elnézést kér a zavarásért, és veszi a kalapját. Ha magasabb szinten vizsgálják az ügyet vagy az érintettnek nincsenek jó kapcsolatai, akkor előfordulhat, hogy az illető eltűnik pár hónapra az ismerősei szeme elől.

MN: Az internet mennyire terjedt el az országban?

SAS: Internet nincs, csak az úgynevezett intranet, amely kizárólag engedélyezett észak-koreai oldalakhoz ad hozzáférést, és leginkább az elit használhatja. Csak a leghűségesebb, kiválasztott emberek férhetnek hozzá legálisan a külvilágból érkező információkhoz is. De ha valaki ezen kevesek közé tartozik, akkor azt is számításba kell vennie, hogy nagy valószínűséggel minden lépését figyelik.

MN: Mit gondolnak az emberek a Nyugatról?

SAS: A propaganda még mindig azt sulykolja, hogy a Nyugat gonosz: de azt nehéz megmondani, hogy az egyes emberek mit gondolnak erről. Sokan nem is igen tudnak véleményt alkotni, hiszen annyira kevés információhoz jutnak a nyugati értékekről és életmódról.

MN: És milyennek látják Kim Dzsong Unt?

SAS: Erre is nehéz válaszolni, hiszen nincs lehetőség független közvélemény-kutatásokra. Az észak-koreai menekültek körében ugyan készültek felmérések, de ők ebben a tekintetben elfogultak. A rendelkezésünkre álló információ alapján mindenesetre úgy tűnik, hogy az utóbbi években javult Kim Dzsong Un megítélése – és ez részben annak köszönhető, hogy a lakosság úgy érzi, a hatalomra kerülése óta nőtt az életszínvonal. De hatásos az atomprogram körüli propaganda is, sokan lehetnek büszkék arra, hogy egy ennyire rettegett ország állampolgárai.

MN: Az atombomba mellett min alapul még a Kim-dinasztia megkérdőjelezhetetlen legitimitása?

SAS: Nagyon erős a személyi kultusz, és a politikai lojalitás is nagyon fontos érték ebben a rendszerben. A család precíz narratívát épített fel a hatalom eredetéről, ami az átlag észak-koreainak azt üzeni, hogy szükségszerűen az ún. „pektu-hegyi vérvonalnak” kell adnia az ország vezetőjét.

MN: Lenne-e valakinek a vérvonalon kívülről esélye átvenni a hatalmat?

SAS: Nem tudjuk, de nem nagyon látszik ennek a jele. Ha Kim Dzsong Un fiatalon meghalna, és örökösödési válság alakulna ki, akkor előfordulhat ilyesmi.

MN: Mekkora a politikai elit az országban?

SAS: A nagyjából 25 milliós országban 2-3 millióra tehető a párttagok száma – de a rezsim fenntartásában pár tízezren játszanak fontos szerepet. Ha az ő támogatásuk biztosított, akkor minden mehet.

MN: Kik hozzák a döntéseket? Van-e még valakinek bármibe beleszólása Kim Dzsong Un mellett?

SAS: Az elemzők régóta vitatkoznak ezen. Én úgy látom, Kim Dzsong Unnak sikerült vezető döntéshozóvá válnia, de vannak a párton belül bizonyos fékek. Alacsonyabb szinteken is vannak olyan fontosabb pozíciók, amelyeket csak bizalmi emberek kaphatnak meg, de nekik is bizonyítaniuk kell lojalitásukat azzal, hogy az intézményi kontrollt a vezető javára játsszák ki. A propaganda és agitációs osztály, valamint a szervezetirányítási osztály a legfontosabb ilyen szervek. És persze kiterjedt, mindent behálózó biztonsági szolgálat is működik, mégpedig a párttól és a hadseregtől is különállóan. Jó néhány szerv figyeli egymást, és mind a legfőbb vezetésnek jelent. Így aztán az intézmények közül egyik sem tud a másik fölébe kerekedni, sőt, kölcsönösen sakkban tartják egymást, ezzel erősítve a vezetés pozícióját.

MN: Milyen körülmények között élnek ma az ország lakói?

SAS: Bár sokan Nyugaton még mindig hajlamosak a 90-es évek nagy éhínségeire asszociálni, Észak-Korea már nem tartozik a világ legszegényebb és legszerencsétlenebb országai közé. Az ENSZ indikátorai szerint a legmélyebb szegénységből valamelyest felkapaszkodott – és bár globálisan még mindig a legszegényebb 25 százalékba tartozik, ezen a kategórián belül a többséget már megelőzte. Részben a piacosodás miatt – létrejöttek a szükséges áruk beszerzésének és a megélhetés előteremtésének alternatív módjai is. De még mindig a politikai beágyazottság a meghatározó abban, hogy hol a gyarapodás plafonja. Egy vidéki kereskedő például hiába tud pénzt keresni, mindig attól kell rettegnie, hogy a párt tagjai kisajátítják a tulajdonát. És a jóléttel az egyenlőtlenség is nőtt. Vannak még nélkülözők, sőt, éhezők is, de azok a kiváltságosok, akik Phenjanban lakhatnak, és még párttagok is, a helyi viszonyokhoz képest magas életszínvonalon élhetnek.

MN: Kikkel kereskedik Észak-Korea?

SAS: Kína a legnagyobb partnere, ez nagyjából a regisztrált árucsere 80-90 százalékát teszi ki. Oroszország, Szingapúr, Vietnam, Malajzia és egyes afrikai országok is többé-kevésbé rendszeresen kereskednek velük – utóbbiak számára például kifejezetten nagy értékkel bírnak a szocialista-realista észak-koreai szobrok. (A Reuters beszámolója szerint például Szenegál 27 millió dollárt fizetett egy 49 méteres szoborért, amely egy félmeztelen férfit ábrázol, aki egyik kezében egy nőt, a másikban egy csecsemőt tart. A Bors nemrég arról írt, hogy Magyarországnak is vannak kereskedelmi kapcsolatai Észak-Koreával, bár nem túl jelentősek: gyógyszereket, kísérletekhez használt állatokat és lengéscsillapítókat adtunk el, és tévékamerákat vettünk – a szerk.)

MN: Mennyi igaz a rendszer kegyetlenségéről keringő beszámolókból?

SAS: Sok. Az ENSZ emberi jogi jelentése részletesen leírja, hogyan hozták létre erőszakosan a feltétlen lojalitáson alapuló, ám közben a kasztrendszer sajátosságait is magán viselő rendszert. Nemcsak az árulónak nyilvánított személyt, de a rokonait, a családját is jó eséllyel embertelen körülmények közt működő munkatáborokba zárják, vagy olyan állástilalommal sújtják, hogy csak kemény fizikai munkát tudjon végezni.

MN: Mi lesz a szankciók hatása? Előfordulhat-e, hogy csak a lakosság életét fogja még inkább megkeseríteni?

SAS: Elő. Kim Dzsong Un mindent megtesz majd annak érdekében, hogy a szankciókkal járó terheket a számára legkevésbé értékes állampolgárok viseljék. Mellesleg az ENSZ Biztonsági Tanácsának a korlátozásai először csak az atomprogram életben tartásához szükséges bevitel leállítását akarták elérni. Amikor ez megbukott, szektorális tiltásokat vezettek be, hogy csökkentsék az Észak-Korea számára hozzáférhető külföldi valuta mennyiségét. (Az ENSZ BT augusztusi szankciói a szén, a vas és a tenger gyümölcsei kivitelét érintették, ami miatt nagy valószínűséggel elesik az alig 3 milliárd dolláros évi exportbevétele egyharmadától. Szeptember 11-én pedig, Phenjan hatodik kísérleti atomrobbantását követően a BT újabb szankciókat fogadott el, amelyek kimondták, hogy a nyersolajbevitel nem lépheti át a jelenlegi szintet, valamint évi 2 millió hordóban maximálták a feldolgozott olajtermékek éves importját. Jelenleg az ország évi 4,5 millió hordó finomított kőolajat és 2 millió hordó nyersolajat importál – a szerk.) Hogy mindez sikeres lesz-e, kérdéses. Kim Dzsong Unnak annyira fontosak a fegyverek, hogy bármilyen áldozatot vállal a megtartásukért. Változást – talán – az elit elégedetlensége hozhat. Ha ők úgy érzik, hogy az atomfegyverek még nekik is megnehezítik az életüket, akkor lehetséges, hogy képesek lesznek nyomást gyakorolni.

MN: Kína és Oroszország mennyire tudja befolyásolni Kim Dzsong Unt?

SAS: Őt külső szereplők nem tudják már meggyőzni. Se Vlagyimir Putyin, se Hszi Csin-ping. Persze Kínának még mindig sok eszköze lenne arra, hogy rontsa a helyzetet Észak-Koreában, de nem áll érdekében, hogy instabillá tegye a szomszédját, ezért vonakodik – hiába követel többet az Egyesült Államok.

MN: A két Korea lakossága hisz még benne, hogy valamikor újra egyesülhet a két ország?

SAS: A két társadalom nagyon különbözik egymástól, s az etnikai és a nyelvi azonosság ellenére is nagyon nehéz lenne a két rendszert integrálni. Az egyesülés több évtizedes folyamatot igényelne – a jelenlegi körülményekből kiindulva inkább egy békés együtt­élésre lehet játszani. De közben persze egyik fél sem tett le róla teljesen, hogy az egyesítés lenne a félsziget jövőjét tekintve a tökéletes megoldás – az egész egy olyan célként lebeg a szemük előtt, ami vonzó ugyan, de aminek alig van megvalósulási lehetősége. Persze az esélye már annak is nagyon csekély, hogy a közeljövőben komolyan el kelljen gondolkodni ezen az eshetőségen, de ha például Kim Dzsong Unt meggyilkolnák, akkor ki tudja, az hová vezetne.

Névjegy

Scott A. Snyder a Council of Foreign Rela­tions elemzője, valamint az agytröszt amerikai és koreai kapcsolatokkal foglalkozó programjának vezetője, korábban dolgozott a Stratégiai és Nemzetközi Tanulmányok Kutatóközpontjának (CSIS), valamint négy évig az Asia Foundationt képviselte Dél-Koreában. Jövőre jelenik meg South Korea at the Crossroads (Dél-Korea válaszút előtt) c. könyve a Columbia University Press kiadásában.

szerző
B. Simon Krisztián
publikálva
2017/38. (09. 21.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj