Bele kellett bújnom egy pedofil férfi bőrébe

szerző
narancs.hu
publikálva
2017. nov. 15., 20:50
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Bántalmazott, megcsalt, kihasznált nők és lányok széles palettáját tolja az arcunkba.

A semmiből robbant be a hazai irodalomba 2014-ben Péterfy-Novák Éva, aki az Egyasszony című kötetében a saját történetét írta meg: első gyermeke születését és halálát. Most megjelent novelláskötetében, A rózsaszín ruhában bántalmazott, megcsalt, a legváltozatosabb módokon kihasznált nők és lányok széles palettáját tolja az arcunkba. A szerzővel Götz Eszter beszélgetett.

A rózsaszín ruha

A rózsaszín ruha

 

 

Magyar Narancs: Azt hiszem, valójában most, ezzel a második kötetével lett író.

Péterfy-Novák Éva: Még mindig zavarban vagyok a kifejezéssel. Egy regényen dolgozom, és amikor belefogtam, hirtelen megijedtem: hátha mégsem vagyok író? Egy könyvet bárki meg tud írni. Az Egyasszony publikálásával kiadtam magamból, amit sokáig csak magamban őriztem. Megírtam benne, hogy a szülész két adag gyorsító injekcióval halálra ítélte a lányomat. Zsuzsi testileg és mentálisan sérült gyerek lett, hét évet élt. Minden örömömet is beleírtam a regénybe, amit vele élhettem át. A mondatok harminc évig készültek a fejemben, aztán egy blogot kezdtem írni, és ott, egyszerre esett ki belőlem az egész regény, három hónap alatt. Azt mondják, a legnehezebb a saját sztorit megírni. Belőlem kiömlött.

MN: Talán mert harminc évig tanulta a távolságtartást.

PNÉ: Talán igen. Sok idő kell egy trauma feldolgozásához. Azt hittem, a könyvvel kinyitottam az ajtót, hogy kiadjam magamból a gyászt – de a nyitott ajtón egyszer csak beömlött egy nagy halom téma. Ezerszámra kaptam a leveleket, benne személyesen megélt történeteket szülési traumákról és sérült gyerekekről, bántalmazásokról, családon belüli erőszakról. Most már csak hetente jön néhány levél, de az író-olvasó találkozók után előfordul, hogy még órákon át hallgatom ezeket. Kimeríthetetlen kincstár. A beteg gyermekem szülésekor nem tudtam, hogy ha az orvos bead egy második gyorsító injekciót, mert siet a teniszmeccsére, abba a gyermekem bele is halhat. Viseltem, mert ez volt a dolgom, mert erre neveltek. Tudjuk, hogy akit bántalmaznak, az szégyenben érzi magát, mintha billog lenne a homlokán. De szégyen az is, ha nem tudsz egészséges utódot produkálni, ha megcsal a férjed, ha megfogdosnak az utcán, ha a masszőr benyúl a lábad közé.

A teljes interjút csütörtökön megjelenő, aktuális lapszámunkban olvashatja.

szerző
narancs.hu
publikálva
2017. nov. 15., 20:50
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:
  1. 10 húsleves
    húsleves
    2017. november 17., péntek 08:29
    A könyvvel kinyitott ajtó, amelyen keresztül az író kiadja magából a gyászt, pontosabban: kiadná, mert az ajtón keresztül nem kiadódik a gyász, hanem beömlik a téma, a tetejébe „halom téma” ömlik befelé (rá a gyászra), csupán képzavar, nem középiskolás, hanem általános iskolás fokon elővezetett képzavar. Jogos tehát az ijedség: „hátha mégsem vagyok író”. Míg a „személyesen megélt történetek szülési traumákról és sérült gyerekekről, bántalmazásokról, családon belüli erőszakról”, mint „kincstár”, kifejezetten botrányos stilárisan.
    Ha én Márai Sándor-díjas, József Attila-díjas, Déry Tibor-díjas, nota bene Édes Anyanyelvünk „első díjas” író volnék, ha meg nem is abuzálnám az asszonyt, mert – humanista lévén – ilyet nem tennék, de csak szólnék neki (finoman nyilván, mintegy családon belüli pedagógiai célzattal), a „kincs”: különösen nagy szellemi, erkölcsi, kulturális értéket jelent. Sőt azt is hozzátenném (ha elég bátor volnék hozzá): az embert valójában nem a „halom téma” teszi íróvá, hanem az például, hogy meg tudja különböztetni egymástól a „kincstár”, a „kincsestár” és a „kincsesbánya” fogalmait. Azzal együtt természetesen, hogy „az ajtón beömlő halom téma” nem lehet sem „kincstár”, sem „kincsestár”, sem „kincsesbánya”.
    Moldova írja: „valakit az tesz magyarrá [magyar íróvá – hl.], hogy ismeri a különbséget a »megint«, az »újra« és az »ismét« között, nem pedig a név [aktuálisan az apjukom nevének – hl.] végén terpeszkedő ipszilon vagy a kutyabőr”.
  2. 9 tiszapolgári
    tiszapolgári
    2017. november 17., péntek 07:21
    Gy: Elment az esszem

    Én is asszem.
  3. 8 Cyrano
    Cyrano
    2017. november 16., csütörtök 23:46
    Gyurcihúslé úgy tesz, mintha humorizálna:
    "Elment az esszem... "
    Nem most. Már nagyon rég. Talán az ókorban.
  4. 7 rworse
    rworse
    2017. november 16., csütörtök 23:10
    Értem, nem azt akartam mondani, hogy esszé, hanem hogy esszé. Csak nem jutott eszembe, hogy esszé, így lett belőle esszé. Sej, csínom, Palkó, csínom, Jankó, ria, ria, Incintatus!
  5. 6 húsleves
    húsleves
    2017. november 16., csütörtök 21:51
    Jav.: esszét
    Elment az esszem...
  6. 5 húsleves
    húsleves
    2017. november 16., csütörtök 20:43
    Itt speciel eszét akart mondani a fortélyos nick, csak hirtelen nem jutott eszébe a megfelelő szó. Vagy pedig a számtannal van még egy kis probléma. Ez esetben érdemes elővenni az ujjacskákat, s azon összeszámolni az „esszéistákat. Ha jó (ujj)matematikus az illető nick, percen kijön neki a végeredmény, mármint az esszéisták” számát illetően: https://pbs.twimg.com/profile_images/668105922305200129/EplY6tjq.jpg

    Az „esszé” az, ami kettő. Vagy valamennyi: https://gyereketeto.hu/web/wp-content/uploads/2013/10/two-schoolgirls-count-on-their-fingers.jpg
  7. 4 rworse
    rworse
    2017. november 16., csütörtök 19:59
    számára kihagyhatatlan
  8. 3 rworse
    rworse
    2017. november 16., csütörtök 19:58
    A két obligát esszéista megvolt, még egy-egy Pendragon és blogtalan epigrammát szeretnék a Négyek Bandája által kihagyhatatlan nemierőszak-témához.
  9. 2 húsleves
    húsleves
    2017. november 16., csütörtök 13:53
    „… hirtelen megijedtem: hátha mégsem vagyok író?”
    *
    Segítek (s ezt minden malícia nélkül mondom; „nagyon szeretek” segíteni: http://mek.niif.hu/06300/06345/06345.htm#14 ).
    Vegyük a címet: „Bele kellett bújnom egy pedofil férfi bőrébe”!

    Miért?
    A pedofília puszta vonzalom, gyakorta dementia senilisben és/vagy gyengeelméjűségben szenvedő embereknél fordul elő.
    Hogyan tudhat valaki egy gyöngeelméjű férfi bőrébe bújni?
    De tegyük föl a férfi nem gyöngeelméjű, nem szenilis, hanem gonosz, aljas, gazember, galád, alávaló, infernális… vagyis összefoglaló szóval: férfi! Tegyük föl! Ám a puszta pedofília akkor sem bűncselekmény. Csak akkor bűncselekmény – benne van a szóban –, ha cselekmény.
    Erre jön a válasz: nem kell itt a faszot rágni, hiszen mindenki tudja, mire gondol az író (aki egyébként megijedt attól, hogy talán nem is író)! Nos, én pedig pontosan erről beszélek. Bizony, hogy kell a faszot rágni, még akkor is, ha a sok primitív lélek „szégyenbillogot” süt a „faszarági” stiliszta szűzi homlokára!

    Hogy miért? Mert a primitivizálás csak akkor érvényes művészileg (íróilag), ha drámaivá emeli a szöveget.
    Moldova írja: „Az a drámai mondat, mely szerkezetében kifejezi a gondolat születését, ezért ritkán tartja be az előírásos grammatikai rendet. Kiemel és háttérbe szorít. Így alakult ki Arany Jánosnál a korrektnek mondható: »Ötszáz velszi bárd ment a lángsírba, bizony«-ból az »Ötszáz, bizony, dalolva ment lángsírba velszi bárd« – csodája.”

    Az idézett cím esetében beszélhetünk drámai csodáról? Nem beszélhetünk. Ezért itt a faszarágás jelentene többletet. Mondjuk, így: „nőként bele kellett bújnom egy bűnöző: egy bántalmazó, agresszíven molesztáló, zaklató, abuzáló pedofil férfi bőrébe”.
    Vagyis mintegy Dosztojevszkijjá kellett válnom. Ez már valami! Ráadásul a „nőként” határozó is fontos, mégpedig azért, hogy ne merevítsem magam a férfigyűlölő hülye-feminista görcsébe. Mármint fogalmazásilag.
  10. 1 húsleves
    húsleves
    2017. november 16., csütörtök 10:21
    „Tudjuk, hogy akit bántalmaznak, az szégyenben érzi magát, mintha billog lenne a homlokán.”
    *
    Tudjátok. Ti. Mi pedig azt tudjuk (vagyunk néhányan), hogy vannak olyan emberek is, aki „szégyenben érzik magukat”, ha bántalmazzák őket, s vannak olyanok is, akik nem „érzik szégyenben magukat”.
    Nem vagyunk egyformák.
    Én például akkor sem éreztem magam szégyenben, ha utólag rájöttem: meg tudtam volna védeni magam, amennyiben leleményesebb vagyok, esetleg csak jobb a lélekjelenlétem. Ha pedig nem tehettem arról, hogy bántalmazhattak, végképp nem szégyelltem maga. Soha.
    A szégyenérzet és a (dühítő) tehetetlenségérzet nem ugyanaz.
    Mindezzel természetesen nem azt állítom, hogy ne volna olyan ember, aki olyasmiért (is) szégyelli magát, amiről nem ő tehet. Sokszor előfordul, hogy magam is röstellem, amikor valaki (például a tévében) nevetségessé teszi magát, ilyenkor az ember ugyebár húzza a paplant a fejére, ne is lássa a jelenetet. Míg a feleségem ezalatt sztoikusan mosolyog, a szánalmas hülyén is (például a Megasztár selejtezőjében), és persze rajtam is. Rajtam máskor is.
    Mondom, nem vagyunk egyformák; kevésbé fennkölten fogalmazva: „Több dolgok vannak földön és égen, / Horatio, mintsem bölcselmetek / Álmodni képes”.

    „Magyar Narancs: Azt hiszem, valójában most, ezzel a második kötetével lett író.
    Péterfy-Novák Éva: Még mindig zavarban vagyok a kifejezéssel. Egy regényen dolgozom, és amikor belefogtam, hirtelen megijedtem: hátha mégsem vagyok író?”

    Pedig nem muszáj ijedezni! Mielőtt tollat ragad az ember, igyekezzék magából kipusztítani a primitív (s általában ostoba) közhelyeket („kiadtam magamból, amit sokáig csak magamban őriztem”), s akkor még író is lehet belőle. Már, ha az annyira fontos. Tudniillik a rötyin is kiadhatjuk magunkból, amit (viszonylag) sokáig őrzünk magunkban (klotyó-katarzis), míg az írás ennél valamivel több!

Komment írásához vagy regisztrálj