Kaposi László: „Érezzük, hogy falakat bontunk”

szerző
Csendes-Erdei Emese
publikálva
2018. febr. 25., 08:02
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

1992-ben alapította meg az azóta is működő Kerekasztal Színházi Nevelési Központot. Kaposi Lászlóval többek között arról beszélgettünk, miért élvezetes előadást tartani nyolcadik kerületi diákoknak.

Az elsők között kezdett foglalkozni a drámapedagógia egyik legfontosabb területével, a tanítási drámával, illetve színházi nevelési programokkal. 1992-ben alapította meg az azóta is működő Kerekasztal Színházi Nevelési Központot. Kaposi Lászlóval többek között arról beszélgettünk, miért élvezetes előadást tartani nyolcadik kerületi diákoknak.

Magyar Narancs: Milyen volt a magyarországi közeg, amikor drámapedagógiával, illetve színházi neveléssel kezdett foglalkozni?

Kaposi László: Kezdjük azzal, hogy a drámapedagógia hazai megjelenése a hetvenes évek elejére tehető. Akkor kezdtek felfigyelni arra, hogy külföldön – egészen pontosan Angliában, illetve az akkori Csehszlovákiában − teljesen máshogy foglalkoznak a gyermekszínjátszó csoportokkal. Innentől kezdve indultak el olyan tanfolyamok, amelyek arra tanították meg a pedagógusokat, hogyan lehet játékos módszerekkel színesíteni a csoportok próbamunkáját, és később egy-egy tanórát. A drámapedagógia egyik legfontosabb alkalmazási területe ugyanis a közoktatás. Persze a rendszerváltás előtt jobbára csak akkor tudott egy pedagógus drámás módszereket alkalmazni, ha magára csukta az ajtót, és nem ült bent felügyelő tanár. Tehát főleg a rendszerváltás után jelenhetett meg ez a fajta szemlélet a gyakorlatban, mivel egy diktatórikus társadalmi rend nem preferálja a drámapedagógia módszereket, hiszen az ahhoz segíti hozzá a tanulókat, hogy képesek legyenek saját véleményt formálni, és azt igényük legyen megosztani a világgal. A rendszerváltás utáni néhány év azonban nagy változást hozott ebben, hiszen az 1995-ös alaptanterv valamilyen formában már megköveteli a dráma oktatását, ekkor jött létre az úgynevezett tánc és dráma tantárgy. Persze ez nem jelenti azt, hogy mindenhol önálló órában oktatják, de elvben van rá lehetőség. További előrelépést jelentett a területen az, hogy a kilencvenes évek elején megjelentettük a legfontosabb külföldi szakkönyveket, ismertté vált a tanítási dráma módszertana.

MN: Mi volt az első konkrét lépés, és hogy fogadták?

KL: Amikor 1992-ben megalapítottam az első hazai színházi neveléssel foglalkozó társulatot, a Kerekasztal Színházi Nevelési Központot, szakmai körökben hamar ismertté vált, de nem elismertté. Nagyon sokan jöttek el megnézni minket, de a színházi rendszer nem érezte magáénak, amit csináltunk. Már akkor azt szerettük volna, hogy minden megyében jöjjön létre ilyen társulat, ezáltal pedig egy országos hálózat.

MN: Milyen témákkal, problémákkal foglalkoztak az első színházi nevelési programok?

KL: Kezdetben pluszteher volt, hogy nemcsak tematikusan akartunk újat hozni, hanem azt a színházi nyelvet is ki kellett dolgoznunk, amin érvényesen lehet szólni a kis térben, pár méterre, szinte testközelben lévő gyerekekhez, fiatalokhoz. Mi nem akartuk és nem is tudtuk volna a kőszínházi gyerekelőadások nagy színpadra, negyedik falra, technikai trükkökre épülő színházi nyelvét alkalmazni. A drámapedagógia, illetve a színházi nevelés sajátja sokkal inkább a Grotowski-féle szegény színház, ami nem a külsődleges látványelemekre, hanem a színész testére, hangjára épül. Lényegében nekünk új színházi nyelvet kellett kidolgoznunk a gyerekeknek, ehhez jött hozzá az, hogy olyan témát kell találnunk, ami az iskolák számára is fogyasztható. Így épült az első előadásunk a Fehérlófia című mesére, egyebek közt azért, mert ez a történet előkerül az iskolai oktatásban is, és mivel egyébként is dolgozniuk kellett ezzel, szívesen eljöttek megnézni. Ha epikus alkotásból indultunk ki, akkor is minden színházi nevelési programunk szövegét mi magunk írtuk. A Fehérlófiánál egyébként a cserbenhagyás problémáját jártuk körbe. Később egy kelta mondát dolgoztunk fel, amely arról szólt, mit kell megtanulni ahhoz, hogy felnőtté váljunk. Az első előadásaink között a 13–14 évesek szerelmi, illetve szexuális életével foglalkoztunk. Tehát nagyon hamar eljutottunk oda, hogy nekünk kell kitalálni az egész programot. De készítettünk programot például a gyászmunkára is, mivel a halállal az iskolák nem igazán foglalkoznak.

MN: Mennyire van lehetősége egy független társulatnak aktuális társadalmi problémákra programot írni?

KL: Fontos megjegyezni, hogy saját tőkéje egyik színházi neveléssel foglalkozó társulatnak sincs, ki vannak szolgáltatva a pályázati rendszernek. Ahhoz, hogy aktuális társadalmi témákra tudjunk reagálni, nagyobb anyagi szabadságra lenne szükség. Jelenleg arra van lehetőség, hogy egy társulat évekig ugyanazokat az előadásokat játssza, repertoárt építsen.

MN: De vannak olyan társadalmi problémák, amelyek állandóan jelen vannak.

KL: Természetesen, ebből a szempontból lehet előadásokat csinálni például a gazdag-szegény ellentétre, vagy lehet tudni, hogy ebben az országban hosszú távon probléma lesz az, hogyha valaki nem itt született vagy más a bőrszíne, akkor azt másképpen kezelik, kirekesztik. Tehát a különböző csoportok együttélésére lehet aktuális és sokáig érvényes darabokat létrehozni.

MN: Mi a jellemzőbb: iskolákba látogatnak el, vagy a tanár hozza el az osztályt?

KL: Az angol gyakorlat, amiből a kezdetekben merítettünk, mindkettővel él. Mi az elején, amikor elkezdtünk színházi neveléssel foglalkozni, úgy döntöttünk, jobban járunk, ha az iskolák hozzák el hozzánk a gyerekeket. Kaptunk helyet egy művelődési házban és hívtuk őket. Lehet, hogy erős a megfogalmazás, de úgy vélem, az iskola egy hierarchizált, elnyomó szervezet, és amikor mi megyünk el a diákokhoz, akkor a gyerekek azonosítanak bennünket az iskolával. Azzal, hogy ezt a benyomást leküzdjük, rengeteg idő megy el. Sokkal pozitívabban állnak hozzánk, amikor ők jönnek el, mert tudják, hogy mást várhatnak tőlünk, mint az iskolától. Nagyon jó, amikor bejön egy pedagógus és azt tapasztalja, hogy sokkal többet tud meg az osztályáról, mint egy tanóra alatt, és a gyerekei élvezik a foglalkozást. A színházi nevelési programok átrendezik az osztályok dinamikáját. Sok „néma” gyerek megszólal. Már az elején nagy sikerünk volt a pedagógusoknál, azonnal szerettek volna másik darabhoz visszajönni, azonban nem tudtunk olyan gyorsan új előadást kitalálni, hogy ezt az igényt ki tudtuk volna elégíteni. De ez a népszerűség a mai napig kitart, ha most ír egy osztály, hogy jönnének, lehet, hogy csak a következő tanévben tudjuk őket fogadni. Több társulatnál is várólisták vannak, mert nem tudnak annyit játszani a csapatok, amekkora az érdeklődés. Az elején volt olyan tapasztalat, hogy a pedagógus jött és lerakta a gyerekeket, aztán ment büfézni, de ez nagyon hamar megváltozott. Azt látom, hogy szeretnének tanulni a diákjaikról, más helyzetekben látni őket.

MN: Milyen típusú iskolák érdeklődnek?

KL: Szerencsére vegyes a felhozatal, a lehető leglepukkantabb, külvárosi, rossz körülmények között élő iskoláktól kezdve az elit iskolákon át egészen az alternatív intézményekig. Személyes kedvenceim azok az osztályok, amelyekre eleve azt mondja a tanár, hogy nem lesz velük könnyű dolgunk, mert ők az iskola legrosszabb osztálya. Ezek a tanulók sokkal nagyobb élményt adnak a színészeknek, mert nem ezredik kulturális ingerként pergünk le a gyerekről, hanem azt érezzük, hogy falakat bontunk.

MN: A kilencvenes évekhez képest hol tart most ez a terület?

KL: Volt egy nagy robbanás 2006 környékén, amikor egyre több színházi nevelési társulat lett, és sokan kezdtek el projektalapon működni. Ennek több oka lehet, egyrészt túlképzés van színészekből és valamit csinálniuk kellene, a drámatagozatos gimnáziumokban végzettek is keresik, mit kezdhetnének azzal, amit tanultak. Másrészt felnőtt egy olyan generáció, aki már az iskola falai között találkozott drámapedagógiával. De az is hozzátartozik a történethez, hogy elkezdtek megjelenni olyan támogatások, amelyek kifejezetten a színházi nevelésnek vagy a tantermi színházi programoknak szóltak. Egyébként a kőszínházak részéről is volt változás, ma már nincsen olyan színházigazgatói pályázat, amelyben ne szerepelne a színház-pedagógia, néha még a színházi nevelés is, és nemcsak a fővárosi színházak foglalkoznak ezzel, hanem a vidékiek is. Ezen kívül ott vannak a függetlenek, ahonnan sokan jönnek drámapedagógiát tanulni, később pedig a saját területükön kezdenek el ezzel foglalkozni. Az tény, hogy az oktatási pénzek nem jelennek meg a társulati munkákban, és ez baj, ugyanakkor nagyobb problémának látom a képzés hiányát. Van néhány helyen drámapedagógus-képzés a felsőoktatásban, de az a sok elmélet miatt nem feltétlenül készíti fel a hallgatót arra, hogy bemenjen egy osztályba, és órákig foglalkozzon harminc gyerekkel. Vannak olyan képzések is, amelyek érintik a színház-pedagógia területét, de a színházi nevelésre, ami sokkal összetettebb és hatékonyabb módszer, nincs hazai képzés.

MN: Ehhez képest miben más az a képzés, amit ön tart több mint húsz éve a Marczibányi téren?

KL: Ez egy 120 órás akkreditált pedagógus-továbbképzés, évente kétszer indul, és 1993 óta mindig teljes létszámmal megy. Itt nincs színházelmélet, hanem kifejezetten a drámára, annak gyakorlatára koncentrálunk. Nagyon különböző tanítványaim vannak, sokan érkeznek kőszínházakból, színházi nevelési társulatoktól vagy bábszínházaktól, de vannak óvónők is, illetve például kémiatanárok. Kifejezetten örülök annak, hogy ilyen széles a paletta, mert mindenki tud valamit tanulni a másiktól. Aki a közoktatásból érkezik, az hozza a saját tanári gyakorlatát, amiből tud meríteni egy színész, és fordítva. Nagyon jót tenne a színházi területnek, ha kiépülne a színházi nevelés országos hálózata, amely rendszerben kezelné a színházi nevelést. Ez felszívná az állás nélküli színészeket.

MN: Mitől működik jól egy színházi nevelési program?

KL: Mondok egy példát: egyszer a Lear király egyik cselekményszálából készítettünk egy színházi nevelési programot, amire a VIII. kerületi, rossz körülmények között élő diákokat hozták el. Csodálatos volt látni, hogy egy-egy megállított jelenetben, amikor segíteni lehet a szereplőknek, a gyerekek nagyon lelkesek voltak, és mindenáron az apának akartak segíteni. Olyan gyerekek, akik egy órával ezelőtt még nem tudták magukról, hogy színházi körülmények között részt szeretnének venni egy darabban. Ha bejön egy nem színjátszós, nem elit iskolába járó, nem a drámaoktatással erre kiképzett kamasz, és a színházat alkalmasnak találja arra, hogy egy problémát megoldjon, sőt, még arra is, hogy azt a problémát a másik oldalról lássa, akkor ez egy nagyon jó dolog. Lehetővé kell tenni, hogy mindenki számára elérhető legyen.


szerző
Csendes-Erdei Emese
publikálva
2018. febr. 25., 08:02
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj