Miért kellenek kancellárok a kórházakba?

szerző
Kincses Gyula
publikálva
2018. júl. 11., 17:05
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Nem, nem kellenek kancellárok. Ennek több oka is van.

Az első: a forráshiányt nem lehet kancellárral pótolni. Ha a kórházak nem kapják meg azt a pénzt, ami a betegek ellátásához kell, akkor a hiány szükségszerűen újratermelődik. A 2019-es költségvetésben 12 százalékkal több pénz van betervezve a kórházi kiadásokat is fedező „összevont szakellátás” sorra, és ez nagyjából annyi, mint a kórházak adósságállománya. Akár azt is lehetne mondani, hogy itt van, odaadtuk a szükséges forrást, tessék ebből kijönni hiány nélkül, és erre vigyáz majd a kancellár. De nem! Mert ez a pénz ugyan nagyjából annyi, mint a hiány, de a kórházak kiadásai jövőre bizonyosan növekedni fognak. Egyrészt fejlődik a tudomány, újabb és újabb, drágább és drágább gyógyszerek, kezelések lépnek be, ráadásul öregszik a társadalom, és az átlagos életkorral együtt nő az egészségügyi szükséglet is. Másrészt a gazdasági környezet tendenciái kódolják a hiányt. Az egészségügyi bérek szükségszerű növekedésének nincs benne a fedezete a költségvetésben, és ne felejtsük: a kórház, az egy nagy és bonyolult üzem, aminek működéséhez nemcsak orvosok és nővérek, de fűtők, karbantartók, műszaki szakemberek és kertészek is kellenek. Az általános munkaerőhiány miatt itt a bérnövekedés több, mint ami az egészségügyi ágazatban általában várható. És majd a kancellár elrendeli, hogy bruttó 180 ezernél nem kereshet többet egy fűtő? (Ennyit keresett ugyanis az elődje, aki felmondott, és külföldre ment.) És ha nem kap ennyiért új fűtőt a kórház, akkor ő megy le a kazán mellé, vagy a betegek elindítják a „Hozz magaddal még egy radiátort” mozgalmat? És a felhasznált anyagok is drágulni fognak. A gyógyszerekben, anyagokban nagyon magas az importhányad, és a forint gyengülése bizonyosan „begyűrűzik”.

Reménykedhetnénk persze, hogy a költségvetési felügyelők (ez a kancellárok új neve) korszerű menedzseri szemléletű emberek lesznek, akik tudják, hogy a pénzügyi egyensúlyt nem megszorítással, a kiadási oldal megnyirbálásával, hanem a bevételek növelésével, a munka minőségének és intenzitásának javításával lehet eredményesen megteremteni. De sajnos ez itt nem működik. Ha többet, jobban teljesít a kórház, akkor az egészségbiztosító azt nem fizeti ki, mert létezik az úgynevezett teljesítmény-volumenkorlát (TVK). Piaci bevétele pedig nem nagyon lehet a kórháznak: 2005-ben törvény született arról, hogy közfinanszírozott kórház pár kivétellel (színes tévé, külső nemi jegyeket változtató műtétek, fogászat és ápolási részleg) nem kérhet (legálisan) pénzt a betegtől.

Ki mondja meg, hogy mire mennyi pénz jut?

Ki mondja meg, hogy mire mennyi pénz jut?

Fotó: MTI – Kálmándy Ferenc

A második: az egészségügy és az oktatásügy közgazdaságilag nem azonos működésű. Az oktatásügy – így az egyetemek is – költségvetési előirányzatból gazdálkodó intézmények. Tudjuk, hogy ennyi a bevételi előirányzat, ez a feladat, ennyi a várható kiadás, ezt kell beosztani és tartani. A feladat az egyetemeken év közben nem változik, tehát a kiadási oldal tervezhető. Az egészségügy nem ilyen. A kórházaknak nincs előirányzata, teljesítménydíjazással dolgoznak, de a fent említett volumenkorláttal. (Leegyszerűsítve: ha kevés a beteg, akkor a kórház nem termeli ki a bérekhez szükséges bevételt, ha sok, azt nem fizeti ki az egészségbiztosító.) Az egyetemeken a hó végén is annyi a hallgatói létszám, mint a hó elején, és nem életszerű az, hogy a hó végén hirtelen befut egy szirénázó iskolabusz, és az addigi létszám felett még 30 nagyon buta hallgatót sürgősen és intenzíven tanítani kell. Éjjel is. Az egészségügy viszont így működik, és hiába mondja a kancellár, hogy 23-a után már ne hozzon a mentő több beteget, mert elfogyott a keret.

De a helyzet még ennél is bonyolultabb. A közgazdaságtan megkülönbözteti a működési (technikai) hatékonyságot, és az úgynevezett allokációs hatékonyságot. Az előbbi azt méri, hogy eléggé hatékonyan csináljuk-e azt, amit teszünk, a második, hogy rendszerszinten jó-e a tevékenység/forrásallokáció, nekünk kell-e azt csinálni, amit teszünk, és azt csináljuk-e, ami tényleg a mi dolgunk. A kancellár értelemszerűen csak a működési hatékonyságot tudja javítani. Tud vigyázni a „pazarlásra”, kiderítheti, hogy minden 10 méter varrófonalból másfél méter feleslegesen lett levágva, és hogy nem kellene thaiföldi alibikonferenciára menni, és van olcsóbb nyomtatópapír vagy takarítás. De ez aprópénz.

Az igazi pazarlás az allokációs hatékonyság területén van: kórházban kezelünk olyan betegeket is, akiket nem kellene, vizsgálatokat végzünk, amikre nem feltétlenül van szükség, vagy ami még drágább: nem végzünk el időben olyan vizsgálatot, amit kellene. Megoldja ezt a kancellár? Majd ő felülbírálja szakmailag a főorvost, hogy ez a beteg nem kórházba való, eldönti, hogy Kovács bácsinak ez a CT indokolt vagy nem, vagy már hazamehetett volna a beteg, mert ez az ápolási idő már csak a hálapénzről szól? Mókás lenne.

A megoldás nem itt van, rendszerszerű gondolkodásra lenne szükség. Az oktatásügyben nem életszerű az a felvetés, hogy rendes általános iskolai oktatás kell meg jó gimnáziumok, és akkor nem kell ennyi egyetem. Az egészségügy viszont ilyen, vagy ilyennek kellene lennie: jó megelőzésselszűréssel, erős alapellátással, magas kompetenciaszintű járóbeteg-központokkal és ápolási otthonokkal kellene tehermentesíteni a kórházakat, hogy oda csak az kerüljön, akinek tényleg nem lehet másként megoldani az ellátását. Ez a korszerű egészségpolitika feladata, ebben van érezhető tartalék. De ebben a kancellár nem játszik.

A harmadik: ez egy újabb pofon az ágazatnak, ráadásul egy hét alatt a második. A pénzügyminiszter dönt erről az egészségügyért felelős miniszter helyett, sőt annak álláspontjával szemben. Egyértelmű üzenet: nem az fontos, hogy mit teljesít az egészségügy, nem az fontos, hogy milyen a lakosság egészségi állapota, hanem az számít, hogy ne kelljen többet költeni rá. Ez rosszulesik az ágazatnak, mert a vizes vb vagy a stadionok építése esetében nem voltak költségvetési biztosok kirendelve, ott a kerül amibe kerül, csak drága szép legyen volt az elv. A másik pofon a „szuperkórháznak” a Miniszterelnökséghez rendelése. Szakmailag értelmezhetetlen, hogy a zászlóshajó kikerül a flotta irányítása alól, hiszen nem egy szuperkórházat kell tervezni, hanem a főváros/központi régió egészségügyi ellátását kell átalakítani, észszerűsíteni. Ennek egy eleme a szuperkórház, nem pedig független presztízsberuházás.

De azért is pofon ez a szakmának, mert ha az elmúlt 8 évben nevesítenem kell egy embert, aki szakmai alázattal, emberi tisztességgel, korrupciógyanú nélkül küzdött az Egészséges Budapest Programért, akkor az a programért felelős miniszteri biztos, Cserháti Péter volt. Már a választások előtt kapott a szuperkórház egy miniszterelnöki megbízottat, most meg a tárca hatásköréből is kikerül a program kulcseleme. Az üzenet tehát az, hogy a szuperkórház nem szakmai, hanem hatalmi és presztízskérdés. Az, hogy a kormány az egészségügyi ágazatot lealázza, fontos kérdésekben gyámság alá helyezi, az egész szakma számára halványítja azt az éppen csak felsejlő reményt, hogy az új miniszter az egészségügy megújulását hozza.

A kancellárrendszer tehát pofon az ágazatnak, ami ráadásul nem is oldja meg a problémát. Mert nehogy félreértés legyen: az egészségügyben van pazarlás, nem is kicsi. De ez a pazarlás a működés, a rendszer pazarlása, nem a kórházigazgatók, az intézményi gazdálkodás trehánysága. Ezért a megoldás annak az évtizedek óta halogatott reformnak a végrehajtása, ami egyrészt jó prevencióval, megerősített alapellátással a lakosságközeli ellátásokat támogatja, és leveszi a terhet a kórházak válláról. Ehhez a működés nyilvánossága mellett meg kell teremteni a protokoll alapú működés kialakítását, betartatását, mert ezek biztosítják az ellátás szakmai hatékonyságát. És az állami és a magánegészségügy egymás ellen dolgozása, szembeállítása helyett a párhuzamosságokat kiszűrő együttműködést kell megoldani. Mindez csak akkor lesz eredményes, ha a hálapénzrendszer is megszűnik végre, mert addig a hálapénzes egyéni érdek felülír minden kancellári vagy állami intézkedést.

A kancellárok bizonyosan meg fognak spórolni akár tízmilliárd forintot is, de ez nem megoldás és rossz üzenet. Ezzel akarják megúszni az elmaradt reformokat, és pótolni az oda nem adott forrásokat. És azt üzeni, hogy ha az ágazat nem képes rendet tartani, akkor majd kívülről jól elszámoltatjuk ezt a „hedonista” ágazatot.

Kövesse a Magyar Narancs egészségügyi blogját! Materia Medica a magyarnarancs.hu-n.

Materia Medica

A Magyar Narancs új, egészségügyi problémákkal foglalkozó blogja. Fogyasszák egészséggel!

szerző
Kincses Gyula
publikálva
2018. júl. 11., 17:05
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:
  1. 3
    Dzsaszti
    2018. július 12., csütörtök 09:26
    Tetszettek volna forradalmat csinálni! (vagy legalább anno a Molnár Lajosnak hagyni, hogy elvégezze a "piszkos" munkát)
  2. 2
    Mist
    2018. július 12., csütörtök 08:26
    Ők a szovjet típusú komisszárok.
  3. 1
    csulla
    2018. július 11., szerda 20:24
    Abból a pénzből,amit a komisszár kap ,hány guriga slozi papír jönne ki?

Komment írásához vagy regisztrálj