A globális ebolajárvány még nem tört ki, de a bestselleríró szerint ez csak véletlen

szerző
Sepsi László
publikálva
2018. márc. 30., 13:37
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Néha nem is olyan könnyű megkülönböztetni egy tényregényt az olcsó horrortól. Mitől félünk valójában, amikor az ebolával ijesztgetnek minket?

A Halálzóna valószínűleg a legjobb horror, amely tényregénynek álcázza magát, vagy inkább a legjobb tényregény, amit úgy elbűvöl saját iszonyatos témája, hogy folyton átcsúszik zsigeri ijesztgetésbe. Richard Preston 1994-es könyve az eboláról és első megjelenéséről az Egyesült Államokban a nyolcvanas évek végén a Dustin Hoffman-féle Vírus mellett a legfontosabb szöveg, amely az ebolával kapcsolatos nyugati közgondolkodást formálta a múlt század végén. A Halálzóna nálunk először 1995-ben jelent meg, az újabb kiadásoknak hála azóta is folyamatosan kapható, és

húsz-egynéhány év múltán is lehengerlő olvasmány.

false

Bár már hajdani rajongói is arról írnak, hogy Preston rengeteg káros tévhitet terjesztett a vírusról, hogy a frászt hozza az olvasóra, a Halálzóna vonzerejét épp ez a gátlástalanság adja. Hogy olyan kéjesen tocsog az ebolás vérben, mintha nem lenne holnap.

Pikáns csavar a történetben, hogy amivel Preston ijesztget – az ebola felütheti fejét a tengerentúlon és járványt okozhat –, azóta bekövetkezett.

false

A Halálzónában nem fertőződik meg amerikai állampolgár, a vírus bölcsője egy majomház: 1989-ben a Washington közelében fekvő kisváros, Reston majomházában kezdett el terjedni a Fülöp-szigetekről importált makákók között. Az Ebola Restonnak elkeresztelt törzs tömegével tizedeli a ketrecbe zárt, eredetileg kísérleti állatnak szánt szerencsétlen majmokat, a majomházat karantén alá helyezi az USAMRIID (Fertőzéses Betegségek Amerikai Katonai Kutatóintézete). Az alig húszéves bakák egyenként altatják el a makákókat, majd formaldehidgázzal fertőtlenítik a helyiséget. A történet végére a veszélyt elhárítják, bár nem sokkal később egy újabb fertőzött majomszállítmány miatt ugyanebben a majomházban megint megjelenik a vírus: ezúttal a katonaság hagyja az állatokat maguktól elpusztulni.

Húsz évvel a Halálzóna megjelenése után, a 2014-es ebolajárvány idején derült ki, mi történik akkor, ha a vírus nem csupán feláldozható emlősöket, hanem embereket fertőz meg Amerika területén.

Lényegében semmi, ami mérhető lenne a Preston által olykor szerényen belengetett globális vírusapokalipszishez.

Az ebolát ekkor egy libériai turista és Afrikában dolgozó misszionáriusok hurcolták be az országba, ám a további megbetegedések ellenére a hatóságok mindvégig kordában tartották a járványt.

A Halálzóna elemi erejének forrása az, hogy a szerző úgy ír a vírusról, mintha az egy szörnyeteg lenne. Egy szörnyeteg célokkal. „Molekuláris cápák, ok nélkül tomboló erők. Szilárd, kemény, logikus és végtelenül önző: a vírus nem tesz semmi mást, mint hogy másolja és másolja önmagát, olykor elképesztő sebességgel. Kizárólagos célja a sokszorozódás.

Egy vírusszörnyeteg trancsirozós horrorfilmeket idéző tünetekkel: „A vírusgazdában szaporodó vírus saját részecskéivel megtölti a testet; agytól a bőrig. A katonai szakértők ezt a jelenséget extrém multiplikációnak, vírusrobbanásnak nevezik. A dolog távolról sem hasonlít az egyszerű megfázásra. Mire az extrém multiplikáció eléri tetőpontját, az áldozat vérének minden cseppje akár százmillió vírusrészecskét is tartalmazhat. Más szóval, a vírusgazda olyan képződményt hordoz, amely a gazda egész lényét önmagává próbálja alakítani. A transzformáció azonban nem jár tökéletes sikerrel, az eredmény pedig nagy mennyiségű, vírussal keveredett cseppfolyósodó hús, valamiféle biológiai baleset.

Transzmissziós elektronmikroszkóppal készült és utólagosan színezett felvétel az Ebola-vírus virionjáról

Transzmissziós elektronmikroszkóppal készült és utólagosan színezett felvétel az ebolavírus virionjáról

Fotó: Közkincs

És nem utolsósorban, egy szörnyeteg állandó lakhellyel, de mindig készen a költözésre: „Charles Monet és Peter Cardinal életének útja a Föld egyetlen pontján találkozott, a Kitum-barlang mélyén. Mit csinálhattak a barlangban? Mit találtak ott? Mihez értek hozzá? Mit lélegeztek be? Mi lakik a Kitum-barlangban?”

A Halálzóna leghatásosabb részei az említett Kitum-barlang leírásai, ahol az író túllép a klinikai horror eszköztárán és a vírus Cronenberg-filmeket idéző megszemélyesítésen, és valóban úgy kezd el beszélni róla, mint Bram Stoker Drakuláról. Az Uganda és Kenya határában lévő Elgon-hegy, azon pedig a Kitum-barlang az ebola és a vele rokon kórokozók történetének kiemelt helyszíne: a filovírusok felbukkanásának két híresebb áldozata, a Franciaországból Kenyába költözött középkorú férfi és egy tizenéves dán kisfiú a jelek szerint ebben a barlangban kaphatták el a vírust. Hogy pontosan milyen módon, az a regény megjelenésének idején tisztázatlan volt.

A Kitum-barlang afféle forgalmas kereszteződés az őserdő ökoszisztémájában, idejárnak az elefántok sóért, a denevérek aludni, a ragadozók levadászni az itt pihenő állatokat, és emiatt sokáig eldönthetetlen volt, melyik faj a vírusgazda, melyik állat képes többé-kevésbé tünetmentesen a szervezetében hordozni az ebolát. Azóta kiderült, ez a gyümölcsevő denevér, de Preston – ugyanis a Kitumba küldött víruskereső expedíciók eredménytelenül zárultak – csak találgatni tud: elefánt? csalán? kullancs? A Halálzóna a Kitum-barlanggal kapcsolatos leírásoknál leplezi le leginkább, hogy mennyire a gyarmatosító Nyugat nézőpontjából íródott szöveg, hiszen azt állítja, hogy valahol Afrika szívében

van egy hely, ahol egy ember és civilizáció előtti teremtmény tenyészik,

amely alig várja, hogy megvesse lábát a fehérek lakta vidéken – és minden erre a helyre tett kirándulás valójában utazás a sötétség mélyére.

Az ebolavírus hordozójának bizonyult a gyümölcsevő nílusi repülőkutya

Az ebolavírus hordozójának bizonyult a gyümölcsevő nílusi repülőkutya

Fotó: Zoharby CC

Azt a kérdést, hogy miért nem következett még be világméretű katasztrófa, ha az ebola valóban annyira fertőző és veszélyes, mint azt a Halálzóna állítja, Preston a fatális véletlenekkel magyarázza. Könyvében számos esetet felidéz, amikor csak a szerencsén múlt, hogy valaki nem fertőződött meg. A Charles Monet-nak elkeresztelt egyik első áldozat az utolsó stádiumban – katatón állapot, vérzés, hányás – szállt fel egy zsúfolt repülőgépre, de végül csak az az orvos kapta el tőle a betegséget, akit a kórházba érve közvetlen közelről arcon hányt.

A kezdetben elég rosszul kezelt majomházi incidens során néhányan minden védőruha nélkül pakolták a három réteg szemeteszsákba bugyolált döglött majmokat, de végül egyetlen ember sem lett ebolás – négy dolgozóról később kiderült, hogy megfertőződtek ugyan, de tünetmentesek maradtak. Több szereplő véletlenül fertőzött eszközökkel vágja vagy szúrja meg magát, de mégsem lesz beteg. A Halálzónát olvasva úgy tűnhet, mintha a Nyugatot afféle immungondviselés óvta volna az ebola hódításával szemben, amely megakadályozta, hogy a vírus a mulasztások és balesetek ellenére is visszaszoruljon Afrikába. Legalábbis még néhány évtizedre.

Ebolaellenes önkéntes védőrohában

Ebolaellenes önkéntes védőruhában

Fotó: Simon Davis/DFID

A Halálzóna többet árul el arról, hogyan gondolkodunk az afrikai eredetű kórokról, mint magukról a betegségekről, és épp azért elképesztően hatásos szöveg, mert már meglévő félelmekre és fóbiákra épít, és gond nélkül vegyíti az ebolával kapcsolatos valódi ismereteket a túlzó spekulációkkal, például a testnedveken kívül a levegőben is terjedő változatokról.

Elolvasása után a legkisebb fejfájás – az ebola első tünete – kapcsán rögtön az jut az ember eszébe, hogy „Monet szédül, végtelen gyöngeség árad szét a tagjaiban, gerince elernyed, idegei felmondják a szolgálatot, és egyensúlyérzékét egészen elveszti. A szoba forog körülötte. Sokkot kap. Előreborul, feje a térdén, gyomrából hihetetlen mennyiségű vér tör fel, elfúló nyögéssel okádja a földre. Elveszti eszméletét, és a padlóra bukik. Az egyetlen hallható zaj torkának görcsös cuppogása, amint ájultan is tovább hány. Aztán másféle hang, mint amikor az ágyhuzat végigszakad: zsigerei felnyílnak, és burkukkal együtt végbelén át fröcskölik ki a vért. Akár ha a beleit vedlette volna le. A belek burka levált és kilökődött, nyomában irtóztató mennyiségű vér. Monet bekracholt és kivérzett.

Meg az, hogy „nem tudni, mi az oka a vírus sajátos vonzódásának a szemekhez és a herékhez”.

szerző
Sepsi László
publikálva
2018. márc. 30., 13:37
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj