A világ második legizgalmasabb falát az azóta már összeomlott tiszavárkonyi vályogházunkban láttam

szerző
Sepsi László
publikálva
2018. febr. 22., 15:00
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Az elsőt egészen máshol.

Öt-hat éves lehettem, mikor apámmal nézeteltérésünk támadt a tévéműsort illetően. Régi fekete-fehér tévénk volt, aminek a tetőantennájába a családi legendárium szerint belecsapott a villám, ezért csak a királyi egyest fogta, vagyis pontosan az akkoriban elérhető csatornák felét. Ez igen bántott, mert a Knight Rider a kettesen ment, és a házilag kifejlesztett trükkök – tekerjek alufóliát a szobaantennára, szúrjak a hegyére krumplit, hogy jobb legyen a vétel – nem sokat segítettek, a kettes csatorna ugyanolyan hangyás meg kásás maradt.

Szóval megviselt, hogy nekünk csak a rossz műsor jutott, miközben mások a Knight Ridert meg a TIR-t nézhetik, és ezúttal ki is fejeztem kritikai észrevételeimet, amire apám válasza az volt, hogy ha nem tetszik, kikapcsolja, és nézhetem a falat.

Belementem: a tévé ki lett kapcsolva, én teljes elszántsággal néztem a festett falat,

apám meg röhögött, és kérdezgette, mit látok. Nyilván nem veszíthettem el a vitát, ezért mindent odavetítettem arra a falra, ami csak eszembe jutott: indiános filmet, Tom és Jerryt, Knight Ridert, a teljes tévéújságot. A nagyszoba sarka soha nem volt még ilyen érdekes.

false

 

Fotó: Guido Flickr

Élhetnék azzal a tudattal, hogy a világ legizgalmasabb fala az azóta már összeomlott tiszavárkonyi vályogházban volt, ám találkoztam Richard McGuire Here című képregényével, így kénytelen vagyok felülbírálni nézeteimet.

A bő háromszáz oldalas kötet ugyanis egy szoba sarkának története,

mindvégig egyetlen nézőpontból ábrázolva, évmilliókon keresztül. A legkorábbi panel az őslevest ábrázolja, Krisztus előtt több milliárd évvel, a legkésőbbi az ember utáni kreatúrákat valahol a huszonharmadik évezredben. Mindet a térnek ugyanabban a kis szeletében, ahol pár száz évig egy amerikai lakóház nappalija állt.

McGuire képregényének első változata 1989-ben jelent meg az alternatív képregényeket közlő Raw magazinban, amelyet a Maust jegyző Art Spiegelman és Françoise Mouly szerkesztett. Az akkori változat még csak hatoldalas volt, de ugyanígy egy szoba sarkának történetét festette meg, Krisztus előtt 100 000-től 1999-ig. Ahogy a The Guardian kritikusa fogalmazott:

„szülinapok, halálok, dinók. Az univerzum harminchat képkockában.”

false

Már ezt a korai verziót is forradalmi alkotásként üdvözölték, amely nem csupán újrafogalmazza a képregény médiumát, de alapvető kérdéseket tesz fel azzal kapcsolatban, hogyan gondolkodunk térről és időről. McGuire-nek tizenöt évébe telt, míg befejezte a Here könyvváltozatát, amelyben az alapötlet változatlan maradt, csak a szoba sarkának történetéből kapunk sokkal többet. Mint azt ugyancsak Chris Ware írja, „ha az első képsor szonáta volt, az új verzió egy szimfónia”.

A zenei analógia nem véletlen: mivel a Here-ben nyomát is alig találjuk hagyományos történetmesélésnek, és McGuire a képsorok kronológiáját is megbontja, a történetmesélő képregények ok-okozati láncai helyett kénytelenek vagyunk más kompozíciós logikát keresni. Belső rímeket, áthallásokat, ismétlődő vizuális megoldásokat: McGuire olykor tematikusan csoportosít egy-egy motívumot – például anya áll a gyermekével 1949-ben, 1924-ben, 1988-ban és 1945-ben –, de összességében ritkán alkalmazza ezt a szikár adatbázis-logikát. Képregényét inkább évmilliókon átívelő asszociációs láncok szervezik, ahol minden kompozícióba, mint megannyi felugró ablak az egész oldalas háttér előtt, újra meg újra szimultán szüremkedik be a múlt és jövő, tisztálkodó macskák, incselkedő indiánok, elmesélt viccek vagy éppen egy Tyrannosaurus Rex alteste. Hogy az elrendezés zeneiségét illetően kétségünk se legyen, a Here-t éneklő gyerekek képei zárják 1899-ből – valószínűleg horrorban sem volt még ilyen hatásos a „We All Fall Down” című mondóka.

A Here tehát afféle tudatfolyam, csak nem egy személyé, hanem egy szoba sarkáé, és mint a legtöbb műben, amik az idő rövid történetének elmesélésére vállalkoznak, itt is fontos kérdés, hogy hol van a helye mindenben az emberi nézőpontnak. McGuire, ha nem is emberi perspektívából, de legalább otthonos emberi térből indít – egy ház sarka mégiscsak az –, és annyiban részrehajló, hogy a legtöbb jelenettöredék a huszadik században játszódik.

false

A Here legközelebbi rokona talán Terrence Malick és Az élet fája, ám McGuire képes úgy kozmikus távlatokat vetíteni az ezúttal végletesen fragmentált családtörténet mögé, hogy közben nem köríti az egészet new age-es spirituális maszlaggal az univerzumot átjáró szeretetről. McGuire univerzumát emelkedettnek szánt metafizikai magyarázatok helyett az apró ismétlődések tartják egyben, a „volt már” tapasztalata,

valaki már mesélt viccet ebben a sarokban, ringatta a gyermekét, halt meg vagy éppen látott képzelt vagy valós indiánokat, miközben valaki más kinevette.

Állítólag a világ legunalmasabb dolga azt figyelni, hogyan szárad a festék a falon, de Richard McGuire képregénye sikeresen cáfolja ezt a közhelyet. Az egész csak azon múlik, hogy mettől meddig nézzük azt a falat, megvárhatom-e, amíg magától ledől, és a nézésbe beleszámítanak-e azok a falak, amelyek korábban itt álltak és később itt fognak állni ezen a szent helyen.

szerző
Sepsi László
publikálva
2018. febr. 22., 15:00
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Paratéka
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:
  1. 1
    tiszapolgári
    2018. február 23., péntek 11:36
    Szuper!

Komment írásához vagy regisztrálj