Tamás Gáspár Miklós

Még nyolc év?

szerző
Tamás Gáspár Miklós
publikálva
2018/2. (01. 11.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Föltételezzük, hogy a soron következő országgyűlési választásokat 2018 tavaszán a jelenlegi esélyes, Orbán Viktor miniszterelnök (államvezető) és apparátusa (a szociológiai­lag tévesen „pártnak” nevezett, ún. Fidesz–KDNP) nyeri meg. Hipotézisünk értelmében alkotmányozó (kétharmados vagy nagyobb) többséggel.

Mi lesz akkor Magyarországgal? És mi lesz az utódállami magyar kisebbségekkel, amelyeknek a jelenlegi politikai helyzetét a legjobban az egyetlen vajdasági magyar napilap impresszuma jelzi, ahol – büszke nyíltsággal – ez áll: „Készült a Magyar Kormány támogatásával. Miniszterelnökség, Nemzetpolitikai Államtitkárság. Bethlen Gábor Alap.”

Az ellenzéki pártokról most nem lesz szó. A „választóközönségnek” nevezett lakosságról most csak annyit, hogy 83 százaléka ellenzi menekültek vagy bevándorlók befogadását bármilyen föltételek mellett, 76 százaléka elvenné az Erdélyben és Vajdaságban élő kettős állampolgároktól (kisebbségi magyaroktól) a szavazati jogot, 43 százaléka pedig ugyanezt venné el azoktól a honi állampolgároktól, akik nem végezték el a nyolcosztályos általános iskolát (azaz valójában megvonná a választójogot a cigányoktól).

Orbán az övéi között

Orbán az övéi között

Fotó: Czeglédi Zsolt / MTI

A többség már vélekedett másképpen – és még fog is –, s ettől nem kell kétségbeesni. A magyar népnek nincs rögzített világnézete, hagyományai pedig – mint minden népnek – vegyesek. Ezek a pillanatfölvételek: pillanatfölvételek. Csak a máról szólnak. Igaz, ez az írás is.

*

A jelenlegi világtrend jobboldali, antidemokratikus és rasszista-etnicista. A föltűnően tájékozatlan magyarországi újságírók ebben kivételeket vélnek fölfedezni (például Emmanuel Macron kormányzásában), de tévednek. Nincsenek kivételek. A jobboldal diadalmámora jogos.

Ám hogyan fog festeni az újabb négy- vagy nyolcesztendős Orbán-uralom (föltéve, hogy nem omlik össze teljesen az elbizonytalanodott, népszerűtlen Európai Unió, és nem lesz háború) szeretett, ám (sajna) nem túlságosan szeretetre méltó hazánkban?

Precedensekből indulunk ki, az előre nem láthatót nem látjuk előre.

A legfontosabb a mennyiségileg nem föltétlenül élesedő egyenlőtlenség (társadalmi igazságtalanság) állandósulása, megszilárdulása, kasztosodása lesz. Máris megfigyelhető, hogy az életformák rendkívüli mértékben eltérnek egymástól. A társadalom minden rétege egy­aránt a kommersz (elektronikus-digitális) kultúrmocskot élvezi, de a tömegkultúrának osztályszempontból eltérő bugyrai vannak. A különféle osztályok és rétegek más-más sorozatokat, videóblogokat stb. néznek, más-más „zenét” hallgatnak, és a „szociális”, azaz aszociális („közösségi”) médiák más-más gumicelláiban tombolnak. A fiatal középosztály „utazik” és sáfrányos rizottót készít, ameddig a barátnő sétáltatja az ír szettert, a szubproletariátus dobozos sört iszik a jeges sárban és herbált szí, a nemzeti elit pedig pálinkafesztiválon szeli a fokhagymás-paprikás tokaszalonnát.

A nemzet egyesül a kölcsönös utálatban, minden szép és komoly dolog össznépi kiröhögésében és az olvasás mellőzésében.

A kultúra kimerül a „programcsinálásban”, a rendezvények látogatásában (köztudomású, hogy sokkal többen járnak költői estekre, író-olvasó találkozókra, mint ahányan könyvet vásárolnak): tele vannak a színházak, a koncerttermek, a kiállítóhelyiségek, mert a középosztály kényszeresen menekül hazulról, és képtelen csöndben lenni. (Otthon is szól a zenerádió, a fülben az mp3-lejátszó vagy az okostelefon fülhallgatója, megy a videó a számítógéppel összeolvadt tévén: soha nincs egyedül senki, a csönd megszűnt.) Ezen nem segít a könyvkiadók anyagi helyzete miatt aggódó irodalomkritikusok újabb barátságos szokása, amellyel remekművé forralják a híg limonádét.

A politika a szórakoztatóipar részévé vált, általánossá lőn a hülyék ironikus kultusza.

Miközben milliók „utaznak” (hová? minek?), minden külföldi tárgyú digitális információ fölhasználóinak a száma töredéke a hazai trivialitások élvezőiének. Mesterszakos egyetemi hallgatóink képtelenek megkülönböztetni egymástól Szlovákiát és Szlovéniát.

A vidéki sajtó (és „a határokon túli magyar nemzetiségi sajtó”) orbánista egyirányúsítása és egyenruházata nem okozott föltűnést. (Találkoztam olyan emberrel, aki nem hitte el nekem, hogy még vannak nem fideszes polgármesterek. Úgy tudta, hogy ellenzékiek már csak Pesten találhatók, „de nincsenek állásban”.) Hozzáértők becslései szerint körülbelül egymillióan lehetnek azok, akiknek belföldi politikai információik és nézeteik akadnak: ők is elválasztják azonban a politikát a társadalmi kérdésektől, a jövedelmi viszonyoktól, a közigazgatás problémáitól, amelyeket a neutrális „állami működéshez” sorolnak: a „politika” legtöbbünk számára kizárólag a pártvonzatú médiacsetepatékat jelenti.

*

Ezt írja az egyik közalkalmazotti szakszervezet vezetője a Népszavában: „…egyre nő a települések száma, ahol a jegyző, a könyvelő, a szakelőadók kilépése miatt az önkormányzat működésképtelenné vált. […] Nincs iskola, orvos, könyvtár, kultúrház, [posta], sok helyen már kocsma sincs, és a templomban is csak »körpap« beszél vasárnap egy órát, majd sietősen továbbhajt… És itt, ezekben a falvakban él […] minden negyedik magyar gyermek. Távlatukat, szerepüket, jövőjüket vesztő térségek, települések, és ezekben deprimált, kilátástalan helyzetű közszolgák, közigazgatási, szociális, oktatási, településüzemeltető, közlekedési, művelődési, egészségügyi dolgozók” – akik a költségvetési helyzet miatt távoznak a szolgálatból; a nyugalomba vonulókat, kilépőket nem pótolják, nincs is kivel. Ugyanabban a lapszámban írja a Zala Volán egyik szakszervezetének elnöke, hogy az 1993-ban „nyugati mintára létrehozott” üzemi tanácsok, amelyek a „Sozialpartnerschaft” keretében a nem szervezett dolgozókat is képviselik az igazgatósággal és a tulajdonosokkal folytatott béralkukban és más tárgyalásokon, megszűnőben vannak. A törvény jelentős hatásköröket biztosít nekik, de a legtöbb vállalatnál nem működnek, függetlenített (a vállalat által javadalmazott) üt- (1989 előtt: üb-) elnökök nincsenek, holott lehetnének: a hatékony üzemi érdekképviselet érdeklődés híján kimúlt, pedig sok európai országban sikeresen dolgozik és népszerű. A szakszervezetek is hanyatlanak. Az – egyébként helyes és joggal népszerű – béremeléseket, nyugdíjemeléseket a dolgozók, a társadalom megkérdezése nélkül rendeli el a kormány, a saját politikai szükségleteinek megfelelően. Ugyanakkor hatalmas életszférák, régiók, néprétegek, foglalkozási csoportok állami gondoskodás és saját képviselet nélkül kihullanak az államból, a magyarországi politikai közösségből.

Az ilyesmit legtöbb honfitársunk nem tekinti politikának, mintha a demokratikus civilizáció részvételi, emberiességi, gondoskodó, segítő intézményeinek védelme (forrásai, ellátottsága, működtetése, ellenőrzése, fejlesztése) nem lenne a honpolgári cselekvés szükséges és méltó tárgya. Mintha az állam hatalmas adóbevételeinek helyes és erkölcsös elosztása, morálisan helyeselhető célokra – mindenekelőtt a szűkölködők, szenvedők, betegek, stigmatizáltak kínjainak enyhítésére – fordítása s az idevágó problémák racionális megbeszélése ne lenne ugyancsak a honpolgári cselekvés (azaz a politika) szükséges és méltó tárgya. Mintha nem lenne politika azoknak az elveknek a tisztázása, amelyek szerint a nemzeti közösség erőforrásait így vagy amúgy használjuk föl a közjó, a közüdv, a közboldogság, a közérdek javára.

Mindezekkel kapcsolatban egyetlen kritérium tarthat számot közérdeklődésre: az, hogy ezeknek az erőforrásoknak a használatából hogyan zárjunk ki olyan embercsoportokat, amelyeket valamilyen tekintetben idegennek tartunk. Félreértés ne essék: ezekhez a csoportokhoz nemcsak etnikailag vagy „szexuális orientáció” által meghatározott csoportok tartoznak, hanem életkor és nem vagy dzsender, egészségi állapot, régió, foglalkozás, településtípus szerint körülírtak is, továbbá egyetlen osztályjellegű embersokaság: az underclass, a szubproletariátus, amely ugyan legföljebb egyharmad részt roma, de amelyet a rasszista képzelet rasszosít, cigánynak tart. (Az egész világon elfogadják az alsóbb néposztályok azt a számukra is előnytelen gazdaság- és szociálpolitikát, amelyről kimutatható, hogy egyértelműen árt a színes bőrűeknek vagy más „allogén” csoportoknak.)

Minden integrációs, egyenlősítő, a társadalmi igazságosságot szolgáló rendszabályt – teszem azt, az oktatási szegregáció (faji elkülönítés) megszüntetését – elutasít a közvélemény, többek között az ijesztgető kormánypropaganda (szélsőjobboldali demagógia) hatására.

*

Felejthetetlen emlék: néhai Horn Gyula miniszterelnök mondta nekem: „Kedves Gazsi, nem szabad az etnikával foglalkozni az újságban meg a parlamentben, attól megvesznek.” Segíteni kell a cigányoknak, de csak suttyomban, mert „ez az ország” nem viseli el… – sóhajtá a megboldogult státuszférfiú.

A kormányzatra nem nehezedik egalitárius nyomás: ez a kormányzat kizárólag a középosztálynak és a „nemzeti burzsoáziának” kedvez (no meg a multinacionális iparvállalatoknak és más „stratégiai partnereinek”, mindenekelőtt a szövetséges diktatúráknak). A propaganda tisztán biopolitikai jellegű: főleg demográfiai tényezőkkel fenyegeti a közvéleményt: a „szapora” cigánycsaládokkal és az Európába készülő „migránsokkal”. Evvel igazolja a „perverz újraelosztást” és a negatív szociálpolitikát: magyarán fajgyűlölettel.

Evvel nem áll egyedül. A válság és a technikai haladás hatására csökken az ipari, kereskedelmi, szállítási és szolgáltatási munkahelyek száma: ezért – mivel nincs a munkásmozgalomnak funkcionális utóda – az alsó középosztály és a szakmunkások nem a burzsoáziától, az uralkodó osztálytól rettegnek, hanem az állami újraelosztás előnyeiből esetleg részesülő underclass náluk sokkal szegényebb tagjaitól (meg a bevándorlóktól és vendégmunkásoktól). Ezért – a történelemben először – a szakmunkások az egyenlősítő újraelosztás, a társadalmi igazságosság ellenségei. Persze a saját kárukra. Ettől a régi szociáldemokrata baloldal megvédte őket. (Ez nem sikerült mindig: a nácik többek között azért nyertek, mert az 1930-as évek elején a Németországi Kommunista Párt már csak a hárommillió fiatal munkanélkülit képviselte, akinek az érdekei eltértek a szolidabb helyzetben lévő iparágak alkalmazottaiétól, akiket a szociáldemokrácia védelmezett.)

Persze az igazságtalanság fő támogatója ma is a polgárság és a – „középosztálynak” becézett – kispolgárság. (Bár Magyarországon a kommentariátus – ez a szó nem a kommentelőkre, hanem a hivatásos politikai kommentátorokra vonatkozik – ilyenkor mindig azt üvölti, hogy Magyarországon nincs polgárság, mert neki csak Thomas Mann és Márai Sándor polgárai polgárok, aminek ellentmond a statisztika. A Bildungsbürgertum csakugyan halódik, de nagy- és kistőkések bőven vannak, és vannak sokan velük szolidáris, jól kereső alkalmazottak és szabadfoglalkozásúak. Ez számít, a többi mese habbal.)

A tőkés társaságoknak és a jómódú magánszemélyeknek kedvező adószerkezet az az ár, amelyért a polgárság vígan elárulja a polgári demokráciát, a szabadelvű-alkotmányos jogállamot. A magyarországi polgárság természetesen a bizonytalankodó perifériakapitalizmus zavaraitól, „a tömegek lázadásától”, úgynevezett faji zavargásoktól, nemzetiségi, etnikai, felekezeti villongásoktól is fél. Fél a „tömegdemokráciától” – ez a jellegzetesen fasiszta kifejezés ma a liberális ellenzéki sajtó megmaradt kis töredékeiben is gyakran föltűnik. „Tömegdemokrácián” (és „tömegtársadalmon”) a szélső reakció egyszerűen demokráciát ért (ahol a többségnek – piha! – van beleszólása a dolgokba), megvető köpedelmet irányozván a démosz címére.

A társadalmi lesüllyedéstől, tönkremenéstől, státusz- és presztízsveszteségtől rettegő polgárság és az alkalmazotti középosztály és a szakmunkásság fölső rétege (ez együtt is kisebbség, azonban viszonylag aktív, azaz szavazó réteg, amely majdnem elegendő Magyarországon a választási győzelemhez) kizárólag antiszociális politikát segíthet ma hatalomra. Ennek lehetne éppenséggel neokonzervatív-neoliberális változata is, de az európai neokon-neolib véleményáramlat pillanatnyilag nem eléggé rasszista. (Ez is változik antidemokratikus, jogegyenlőség-ellenes irányban.) Ezt a változatot a (csakis utólag és tévesen így nevezett, vagyis pocskondiázott) „baloldali” magyar kormányok művelték, amelyek folytatták és radikalizálták az első, MDF–kisgazda kormány privatizációs gyakorlatát, fölszámolták a versenyképtelennek tartott iparágakat az ismert pokoli szociális következményekkel, szóval űzték a korukban divatos, szélsőségesen „piaci” és „takarékossági” (vagy „megszorításos”) gazdaságpolitikát. Ezt annyira gyűlölte a nép, hogy a vele retorikailag szembeszegülő Orbán Viktor ekkor gyűjthette össze szilárd „politikai tőkéjét”, miközben senki se hajlandó beismerni, hogy Orbán a legtöbb vonatkozásban folytatja ezt a gazdaságpolitikát (bár mint mindenben, ebben is eklektikusan és szeszélyesen): az egykulcsos személyi jövedelem­adó, a kiáltó igazságtalanságnak ez a botrányos szimbóluma, a helyén van. Orbán vezette be, akinek a sajtója a „neoliberalizmust” a kannibalizmus, a pedofília és az ördögimádás szinonimájaként kezeli.

Ennek következtében a polgári és/vagy középrétegek, noha egy részük idiótának, közönségesnek és korruptnak tartja a kormánypárti variáns szerint szélsőjobboldali politikusokat, segítenek hatalmon tartani őket. Ausztriában mindenki egyetértett benne, hogy a legtisztességesebb és a legértelmesebb párt a Zöldeké, de mivel ez a párt volt egyedül méltányos a menekültekkel és a már megtelepedett muszlim kisebbséggel szemben, kiejtették a parlamentből. Tut mir wirklich leid.

Mindezek a jelenségek súlyosbodni fognak. Megengedték elmondanom („Ez nem a Kádár-korszak”, Magyar Narancs, 2017. november 23., illetve: TGM: „Valaminek most vége”, Mérce, 2017. december 11.), hogy az Orbán-rezsim nem etatista, nem államosító és nem központosító, hanem romboló és állampusztító. Erre most nem térek vissza.

*

De mivel Orbán Viktor láthatja, hogy büntetlenül csapkodhat összevissza, százmilliárdokat szórhat szét, szegheti meg a jogalkalmazás, a kormányzás, a diplomácia minden szabályát, hízeleghet gagyi zsarnokoknak, pimaszul és lenézően szólhat a magyar néphez, semmibe veheti az Országgyűlést, megszegheti az alkotmányt, a nemzetközi jogot és akárhány törvényt, vasvillával hányhatja ki kétes politikai cégbirodalmaiba a közvagyont, uralkodóként viselkedhet Erdélyben, egy másik állam területén (anélkül, hogy valaki pisszenni merne), gúnyos mosollyal mondhatja el a hazugságait („ha hiszel nekem, megérdemled, te marha”), megtagadhatja a legcsekélyebb részvétet is a szenvedő magyar honpolgárok millióitól, mégis egyre népszerűbb, sőt: külföldön is egyre elismertebb – ezért az önkontrollja gyöngülni fog. Joggal veti meg a dekadens európai államférfiakat, akik eltűrik, hogy úgy bánjék velük, mint a ronggyal, akiknek imponál, hogy Magyarország ura minden harmadik nap fenékbe rúgja nemzetét.

Orbán Viktort nem tudja, sőt: nem is igen akarja megállítani senki. Sok kanyar, tétovázás, kapkodás, kudarc után a miniszterelnök úr megtalálta a mai világtrendben a hatalom kulcsát: ameddig a meghatározó társadalmi osztályok és csoportok az igazságtalanságban, az egyenlőtlenségben látják menekvésüket, addig rászorulnak erőszakos védelmezőjükre (hiszen kisebbségben vannak a néppel szemben), aki hol elcsórja a pénzüket, hol megajándékozza őket olyan pénzzel, amely nem az övé. Félnek tőle, utálják is, de nem nélkülözhetik. Orbán Viktor nem fasiszta, de ösztönösen rálelt a fasizmus sikerreceptjére: kiszolgálni a burzsoázia gazdasági érdekeit, enyhíteni páni félelmét és megfosztani politikai hatalmától. Nem a polgárság uralkodik, Orbán miniszterelnök uralkodik a nevében és az érdekében – ha úgy tartja úri kedve.

Szegény jó magyar liberálisaink még mindig „a polgárságban” és „a polgáriságban” bíznak, amin megejtő egyszerűséggel a Nyugatot értik. Ilyen már volt. Liberális őseik is a Nyugatban bizakodtak, s az eredmény München volt és a drôle de guerre.

A teszt ebben a helyzetben a cigánykérdés és a menekültkérdés, és ezen a vizsgán mindenki elbukott: pár elszigetelt figurától eltekintve a teljes magyar közélet, élén a politikától viszolygó előkelő orrfintorgatókkal, a téma elől kitérőkkel, a másról beszélőkkel, a fagyo­san hallgatókkal és a „hamis realistákkal”.

Akik nem buktak meg – professzionátus jogvédők és marginális baloldaliak (baloldalin nem ezt vagy azt, hanem szabadságpárti antikapitalistát értünk, beleértve most ebbe egyfajta reformista szociáldemokrácia lassan növekvő számú híveit) – legjobb esetben hatástalanok, legrosszabb esetben üldözöttek. Tisztelet rajtuk kívül az élemedett, elvszerű óliberálisoknak is, e keveseknek, akik kitartanak még a jogegyenlőség és a pozitív diszkrimináció közutálatnak örvendő gondolatai mellett. Chapeau!

Tovább fog tartani a fajgyűlölet, a sovinizmus és a népmegvetés egyetemben a gépiesen gerjesztett médiahisztériákkal – a rendetlen tekintélyuralom –, és ez gyorsítani fogja Magyarország amúgy is gyors civilizációs és kulturális hanyatlását. A fiatal szakemberek (orvosoktól szakmunkásokig) tömeges kivándorlása – amivel eltűnik a modern kultúra és a progresszív reform bázisának jelentős része – mellett (ami a stabilitás egyik fő záloga hazánkban) megfigyelhető nem pusztán az egészségügy és a népoktatás ismeretes tönkremenetele, hanem a könykiadás és az összes közgyűjtemények (így a könyvtárak) válsága, a kormányzati háttérintézmények barbár fölszámolása mellett a támadás az akadémiai kutatóintézetek és több egyetem ellen, irodalmi, művészeti lapok és tudományos szakfolyóiratok megszűnése, a kétségbeejtő színvonalcsökkenés a kultúra minden területén, a magyar irodalmi nyelv elpimpósodása (miközben jeles liberális értelmiségiek arra biztatnak mindenkit, hogy hagyja csak nyugodtan figyelmen kívül a magyar nyelvtant és helyesírást, hogy a kollokviális és idiomatikus, magyaros stílusról említést se tegyünk), a közönségesség, trágárság és durvaság elterjedése a hétköznapokban és a „sajtóban”, a kezdetleges fogyasztói hedonizmus, a hagyományok műveletlen félreértése, a klasszikusok elfelejtése, az általános rossz modor és rossz ízlés – vö. köztéri szobrok! – , a giccs érzelgős magasztalása (meg az olyasmik, mint a #MeToo pornográf sztárpletykává való átstilizálása), s mindezek hátterében annak a széles körű elfogadása, hogy nem kell kutatni, mi a jó élet.

A jó – erkölcsileg helyes – élet, a helyénvaló közös életforma keresése a görög politikai filozófiából származó formula, a „magas” európai (meg kínai meg indiai) politikai hagyomány lényege. Ennek az eredménye ugyan lehet pluralista szkepszis vagy relativizmus (tehát a keresés lehet végső soron eredménytelen), de maga a közös keresés – lehetőleg észszerű dialógus, „filozófiai küzdelem” (agón) révén – abszolúte szükséges: az egyetlen emberhez méltó közösségi állapot. Ennek a kezdő föltételeit abszurddá teszi, ha a keresés előtt (fogalmi-erkölcsi tisztázás nélkül) korlátozzuk (etnikailag vagy kulturálisan) annak a közösségnek a terjedelmét, amelyet bírálunk vagy jónak tartunk. Emiatt ellenkezik a kissé pontatlanul „humanistának” nevezett (hiszen a morálteológia is beletartozik) politikafilozófiai hagyománnyal az etnicizmus meg a rasszizmus-„kulturalizmus”.

De nem kell „elvontan moralizálni”: igen rég­óta megvan a kapitalizmusnak a „magas” hagyománytól elérő, Mandeville-féle igazolása, amely a „közhasznot” a „magánbűnökből” vezeti le, amitől egyenes út vezet a „láthatatlan kéz” elméletéhez, amelyben az elvakult önzés aktusai erényes állapothoz vezetnek, anélkül, hogy a cselekvők maguk erényesek lennének. E tanban a jó élet racionális kutatása épp racionalitása miatt néz kancsalul festett egekbe: a legfőbb jó hatóoka az önösség és a következmények iránti vakság. Ez mindenesetre elmésebb, mint a Magyar Idők c. kormánylapban fölmelegített ősreakciós locsogás arról, hogy a szociáldemokrata újraelosztási stratégia elveszi a tehetséges, szorgalmas, vállalkozó szellemű, sikeres emberektől a megérdemelt hasznot, és odaadja a renyhe, balogsüti, bicebóca, béna balfácánoknak és lúzeroknak, amivel lepocskolja a természetes rend (a hierarchia) isteni fönségét.

A hanyatlás okozta életérzés – „semmi nem ér semmit, minden trágya, az élet értelmetlen” – egyben lehetetlenné teszi a hanyatlás föltartóztatását. „Mindenki fasiszta” – mondta nekem egy fiatal lány. Így valóban nem lehet élni.

A hanyatlás és az átéléséből fakadó nihilizmus nem tesz mást lehetővé, mint – ellenállás helyett – tehetetlen gyűlölködést. Az undor a dekadenciában mazochista élvezetté változik. A magyarországi kormányrendszer pedig újabb és újabb indokot szolgáltat az undorra, újabb és újabb bizonyítékot minden erkölcsi indítékú társadalmi küzdelem hiábavalóságára, az általa elrendezett élet pedig a maga igazságtalanságával és példátlan ízléstelenségével elkeserít minden érzékenyebb lelket s jóravaló kedélyt. Evvel örökíti át önmagát.

Nehéz elgondolni, hogy ez még tovább romolhat, pedig tovább fog romlani.

Egész Európa – a többit most hagyjuk – rettentő állapotban van, de Magyarország végromlása összeszorítja patrióta szívünket. (Patriotizmuson nem sovinizmust értve, hanem a hazánk sorsa iránti szenvedelmes és bensőséges érdeklődést.) Az Orbán-rezsim kialakulása és megszilárdulása történelmi tragédia. Nagyon sokan támogatják, de hiszen enélkül ez a sorsforduló nem is lenne tragikus.

Társadalmunk kedvetlenül és passzívan (egy jelentős kisebbség meg lelkes egyetértéssel) rendeli alá magát ennek az undok és kaotikus uralomnak („…undok Elnyomatás” – írta az elfelejtett fiatal Illyés első fontos kötetében), amely a középosztálynak létbizonytalanságot és keserűséget, a magyar szegényeknek pusztulást hoz. Minél tovább tart, annál rosszabb mindenkinek. S ha fölbomlik mégis, újabb zűrzavarok és nagy bajok elébe nézünk.

Kitartunk meggyőződésünk mellett, és nem reménykedünk fölöslegesen.

szerző
Tamás Gáspár Miklós
publikálva
2018/2. (01. 11.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:
  1. 11 kintornas
    kintornas
    2018. február 03., szombat 22:30
    Lehet, hogy tényleg rendes gyerek vagy Gazsi...

    Hogy-hogy nem láttátok ezt? A "sztalinisták", Grósz Károly és más komcsik megmondták. Már a Kádár-korszak derekán figyelmeztettek a veszélyekre. Rozsnyai például. Ennyire hülyének néztétek őket?

    Nem értem.
  2. 10 reuters
    reuters
    2018. január 29., hétfő 19:39
    tiszapolgári (6)

    az én megoldási javaslatom: a lakosság-csere
    ugyanis ez a nép ellenforradalmazott ('56 után)
    ez a nép felejtette el 1 perc alatt a rencerváltás után, hogy mindenki a magyarokat irigyelte a szovjet blokkban
    ez a nép viszi győzelemre most az idegengyűlölő hazugságokat
    stb. stb.
    szégyen!
  3. 9 yoyo
    yoyo
    2018. január 29., hétfő 14:45
    tiszapolgári:
    A szerző már többször fogalmazott meg ajánlásokat, akár konkrétan a választásokkal kapcsolatban, akár a kialakult új társadalmi helyzethez való viszonyulással kapcsolatban.
    Nem ő tehet róla, hogy a nagyobb csoportok magatartása más ajánlatokra rezonál.
    Furcsa emberi tulajdonság, hogy a leghosszabb sor ott kígyózik, ahol bejárat helyett egy bazi vastag fal van, aki sorra kerül, odamehet verni bele a fejét, aztán amikor csalódottan feladja, távozik, de egy idő után újra beáll ugyanabba a hosszú sorba, ismét reménykedve.
    Miközben vannak utak, amiken bárki elindulhatna, de mivel arra nincs akkora tolongás, az emberek nem hiszik el, hogy ott lehet bármi, hiszen annyi sok ember nem tévedhet.
    Így van ez a politikai ajánlatokkal is, és ez bizonyos értelemben a demokrácia csapdája. Mindenki a maga többségét keresi. Ha pedig előáll ez a helyzet, ami az utóbbi években Magyarországon, az ezzel végződik.
    Igaz, hogy a sorok egyre rövidebbek, egyre többen ülnek vérző fejjel, szédelegve, elkedvetlenedve körös körül, de a sorok még mindig ugyanazokhoz a "profi" pártokhoz állnak, az ismert arcokat keresik, nekik bizonyíték kell, nem ígéret.

  4. 8 tiszapolgári
    tiszapolgári
    2018. január 28., 20:18
    dot

    Köszönöm. A Hodász András-interjúra néhány napja a Narancs is felhívta a figyelmet, el is olvastam. Most megint elolvastam, most is tetszett.
  5. 7 dot
    dot
    2018. január 28., 17:48
    tiszapolgárinak

    Elgondolkodtatott amit leírt: "Ahogy haladtam előre a szövegben, úgy váltam egyre pesszimistábbá, végül teljesen elment az életkedvem."

    Mutatom a két videót, hogy visszajöjjön az életkedve. :)
    Ha van ideje, nézze meg, kérem!

    Mindkettőn Hodász András beszél:

    http://www.atv.hu/videok/video-20180126-politizaljanak-a-papok

    https://www.youtube.com/watch?v=pqvWCFUwk54

    Itt meg írásban:
    http://168ora.hu/itthon/ne-lopj-ne-hazudj-hodasz-andras-politikusaink-melyen-leneznek-minket-143950






  6. 6 tiszapolgári
    tiszapolgári
    2018. január 28., 14:35
    Ahogy haladtam előre a szövegben, úgy váltam egyre pesszimistábbá, végül teljesen elment az életkedvem. Pedig azt várnám, hogy egy Tamás Gáspár-szintű szerző ne csak az állapotleírásban jeleskedjék – erre sokan képesek –, hanem valamilyen kiutat, menekülési útvonalat is fölvillantson.
    Például, hogyan, mi módon lehetne a mindent elöntő gagyiság, igénytelenség ellen föllépni? Hogyan, miképpen lehetne rávenni „az embereket”, hogy megpróbáljanak felülemelkedni az önzőségen, nihilizmuson, befelé forduláson?
    Kire vár ez a feladat? Népművelőkre? Újságírókra?
    És mit tegyek, ha szarok a jobboldalra és a profitorientált kapitalizmusra, de a marginális baloldaliakkal sem tudok azonosulni? Ha elvileg tetszene valamiféle közösségi, önellátó kibuc- vagy dániai agrárszövetkezet-féleség, de nem vagyok szervezőtípus? Szégyelljem magam, mert a kényelemszeretetemmel a fogyasztói világ szekerét tolom?
    És a többi és a többi.

    Egyébként bizonyos szempontból minden magyarországi település egyforma: kínai áruház, rengeteg bezárt üzlet, a főtéren túli utcák siralmas állapota, este 7-kor megszűnő élet, leeresztett redőnyök, Soros-plakátok.
  7. 5 harcolj
    harcolj
    2018. január 28., 13:12
    Na de mit várhatunk a kultúrától, amikor olyanok bélyegeznek meg pl. színházi előadásokat akik nem is látták azt, emellett pedig épp e terület is rézben hozzájuk tartozik - mint pl. Novák Elődné nem is tudom hogy hívják, de jobb is. Ha az ember a lakájmédiát hallgatja el nem tudja azokat az előadásokat képzelni, amik Ausztriában, Németországban stb. láthatóak a színházakban.Megrekedtünk a csárdáskirálynőknél.
  8. 4 yoyo
    yoyo
    2018. január 28., 12:06
    Fontos résznek tartom a cikkből a kultúra állapotáról szólót.
    Nagyon sok olyan kulturális forma van, ami sokszor csak szimulálja a tartalmasság, a művelődés élményét. Elég kiválasztani néhány, a magaskultúra köréből való elemet, "lehozni", adni neki egy kis ironikus stichet, és nagyon fontos, hogy mindez a facebook-on megosztható legyen, mondjuk Rambó vagy Chuck Norris "elszavalja" A magyar ugaron-t, esetleg kortárs írók komoly arccal reklámszövegeket olvasnak fel, máris adott a nagy összekacsintás, "érted, ugye?".
    Hosszabb értekezés témája lehetne a televíziós sorozatok hihetetlen kultusza.
    És az év minden napjára jutó vagy másféltucat fesztivál is érdekes jelenség.

    Ezeknek legalább két nagyon ártalmas hatása van, egyrészt felszínessé teszik a kultúrafogyasztót, másrészt úgy hatnak, mint valami folyamatos érzéstelenítés. Az igazi kultúra felkavar, szembefordulásra késztet, ezek az új kulturális formák viszont "segítenek" elviselhetővé tenni a körülöttünk lévő szartengert.
  9. 3 naki
    naki
    2018. január 28., 11:59
    Nem "miniszterelnök úr" az, hanem egy pitiáner tolvaj. Nem "kormány" az, hanem a tolvajnak a bandája.
    "Az Orbán-rezsim kialakulása és megszilárdulása történelmi tragédia." A történelmi tragédia az, hogy itt még csak rezsimnek nevezhető "kúrmányzatról" sincsen szó, hanem egy tébolyodott diktátor által üzemeltetett dilettáns bűnbanda aljas indokból, előre kitervelten és folytatólagosan elkövetett lopásairól, amelyet nem üldöz törvény, nem vizsgál bíróság. Erre a söpredékre nincs szüksége a honpolgároknak, nincs szüksége Magyarországnak. A "miniszterelnök úrnak" nevezett köztörvényes politikai pályája - egy semmi. Nagy Imre újratemetésén mondta el első Cipolla-beszédét. Hazudott egy jó nagyot, és ezt teszi a mai napig. Nem államférfi ő, nincsenek őneki erre kvalitásai, sem horizontja. Őneki a hatalom arra kell, hogy lopjon, lopjon, lopjon. El fogjuk takarítani Magyarország felemelésének útjából. Pár hetet kell csak kibírni, utána kezdhetjük a munkát.
  10. 2 reuters
    reuters
    2018. január 28., 10:52
    "Nehéz elgondolni, hogy ez még tovább romolhat, pedig tovább fog romlani."
    Egy egy fordított Kádár rendszer. Akkor a lehetőségek lassú bővülését tapasztalhattuk. Most a gyors szűkülését.
    Persze, az is lehet, hogy ez csak keveseket zavar. A "lényeg", hogy Magyarország megvan védve (a nem létező ellenségtől).

Komment írásához vagy regisztrálj