ZSINÓRPADLÁS - Kováts Adél

„Oh! irgalom atyja, ne hagyj el”

szerző
Kováts Adél
publikálva
2017/38. (09. 21.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A minap, egy hétköznapi beszélgetésünk során édesanyám száján kiszaladt ez a sor az Ágnes asszonyból.

Azt kérdeztem, „Ezt most miért...?” Aztán a csodáról beszélgettünk, arról, hogy szerinte mindennap történik velünk csoda valamilyen formában. És hogy sajnálja azokat, akik ezeket az apró üzeneteket, megmentő, kegyelmi helyzeteket nem veszik észre. Akkor már tudtam, hogy ezt a pár ezer karaktert meg kell írnom, és amiről az anyám beszél, az valójában a színház kiváltsága.

Helyzet mindig van. Országban, világban, színházban. Tendenciák vannak. Társadalmi közérzet és mentális állapot kérdése az, hogy mire vagyunk nyitottak, befogadók, mire van igényünk. Látom, hogy kétirányúság van, hogy polarizálódik a helyzetünk, az egyik egyre fárad, mert nehéz ma élni és megélni a világban, óriási a pörgés, mérhetetlen az inger. A „zajban” nem látjuk meg a segítséget. Nincs mód elidőzni, spontánnak lenni vagy csak lenni, gondolkodni, és többen élnek úgy, ahogy nem szeretnek élni, de csak így tudnak. A másik figyelmességre int, a pillanatra, megállásra, az érzékenységre bátorít, falakat renget, egyfajta ellenreakcióban van, ahogy a színház is. Hiány van, és ez a hiány igényeket szül a párbeszédre, gondolkodásra, inspirálódásra. Érzékelem, hogy minden fronton nagyobb az igény a csodára, az önmentésre. Vannak nézők, akik igenis igénylik, hogy koncentráltan kapjanak egy nagyobb dózist a szellemi, lelki azonos hullámhosszból. Ma sokkal nagyobb a színház felelőssége, ám ez engem nem nyomaszt, hanem inspirál. Hogy úgy mondjam: ez jószolgálati munka.

Most jó színházat csinálni, mert nagy az érdeklődés, kíváncsiság van a színházra, a média hatásának hangsúlyai átrendeződtek, felnőtt egy generáció, amelyet már nem húz be a könnyűség, amely választani akar, amely keres és megmozdul. Keletje van a színházcsinálásnak, nagy a piac, sok a lehetőség; egyre több a független színház, a társulat nélküli Broadway-szerű színház, a projektszerű produkciók, amiket befogadnak játszóterek, raktárak, arénák, színháznak rögtönzött épületek. Minden mozog, fonódik. Ez nagyon innovatív és kreatív. Ebben a lüktetésben azonban a klasszikus értelemben vett kőszínházi társulattal egyre nehezebb tartósan műhelymunkát végezni. Pedig a társulatiság a szakmának olyan gyakorlása, ami hosszú távon megtartó és egyben építő erő. Az ilyen „fészkekben” kinevelődni egymásnak, a társadalomnak: érték, ugyanakkor kiváltságos helyzet is, amivel sem visszaélni, sem benne elkényelmesedni nem szabad.

Milyen szerencse, hogy anyámmal éppen a csodáról beszélgettünk.

szerző
Kováts Adél
publikálva
2017/38. (09. 21.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj