Lemez

Kennedy meets Gershwin

szerző
- csk -
publikálva
2018/24. (06. 14.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Az idén hatvankét éves brit hegedűs sajátos szerepkörben írta be magát a komolyzenei interpretációtörténetbe: ő lett „a klasszikus muzsika fenegyereke”. Kezdettől arra törekedett, hogy feltűnést keltsen: hajviselettel, ruházkodással, a bizalmaskodó haveri stílussal, amellyel a közönséghez fordul – és persze híres felvételei (például A négy évszak) erőszakosan hatásvadász, zeneidegen megoldásaival. Amíg jobban tudott hegedülni (bár sohasem úgy, mint valóban jelentős pályatársai), addig a dolog meghallgatható volt, bár ellenszenves. Később, amikor hangszeres teljesítménye megkopott, a jelenség kínosabbá vált. Ma ő a klasszikus zene kiöregedett punkja, aki Hendrix-, The Doors- vagy The Who-projektekkel lép közönség elé. Aki eredeti alakjában ismeri az említettek zenéjét, aligha vonzódhat a pancsolt változatokhoz.

A legutóbbi, ezúttal Gershwint megcélzó albumon nagy slágerek (Rhapsody in Blue, Summertime) kissé sápadt jazzfeldolgozásait halljuk, Kennedy saját kombójának kíséretével, két ide nem illő, saját szerzeménnyel is megtoldva. A műfajnak kétségtelenül van létjogosultsága: a jazzhegedülés nagy hagyományú vonulat, Nigel Kennedy is a szép emlékű Stéphane Grappellit utánozza kimódoltan enervált „nagyon laza vagyok és kicsit unom is” stílusával – de az egész fáradt és haknijellegű. Másodosztályú hegedülés isteni szikra nélkül, szokványos imp­rovizációkkal. Kennedy – a legjobb popsztár a klasszikus zenészek között, a legjobb klasszikus zenész a popsztárok között – az eredetiség pózában kommersszel kínálja a közönséget. Köszönjük, nem kérjük, kár szegény Gershwinért.

Warner Classics, 2018

 



szerző
- csk -
publikálva
2018/24. (06. 14.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj