Lubickol a klimaxos férfihisztiben

szerző
László Ferenc
publikálva
2018. febr. 24., 18:26
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Opera és operett: megtévesztően hasonló hangzású szavak.

Ezek hallatán könnyen azt hihetjük, hogy a két műfaj avatott és sikeres előadásához azonos erényekre van szükség, noha ez csak kis részben van így.

Énekelni és a színpadon létezni persze itt is, ott is kell, de korántsem ugyanúgy: az operettben például örök alapkövetelmény a könnyedség és a már-már frivol elegancia, ami az operisták körében mindmáig vajmi ritka tünemény. Így aztán bármennyire is kézenfekvő döntésnek tűnhet operaénekesekkel operettslágereket előadatni, az eredmény legtöbbször elidegenítő hatásúnak bizonyul, hol a hangképzés, hol már rögvest a puszta színpadi megjelenés okán.

false

 

Fotó: Kotschy Gábor

Szerencsére azonban mégis akadnak olyan énekesek, akik az opera felől érkezve az operett világában is jól elboldogulnak. Mint például a némiképp erőltetett fantáziacímű (Bécsi, bécsibb – operett!) Müpa-beli koncert két és fél világsztárja: Thomas Hampson, Piotr Beczała és a hozzájuk képest kétségkívül kisebb ázsiójú, de Budapesten már többször is méltán nagy sikerrel szerepelt Annette Dasch. A német szoprán jóféle primadonnaalkat: megvan benne a szépség meg az a józanul tárgyszerű és mégis erotikus kisugárzás, ami operettben rendszerint az „okos asszonyok” jellemzője. Humora és lírája is van, épp csak egy kicsit matt a pódiumléte, meg ott legfelül hiányzik neki egy-két hang. Hampson sokkalta komolyabb deficittel kényszerül megküzdeni, mindahányszor a felső kvartját kellene üzemeltetnie, ám a lírai baritonok hajdani világelsője a maga kétségtelen vokális hanyatlását rendre képes kifejezéssé és ábrázolássá átlényegíteni. Akkor is, amikor bonvivánként léháskodik, de főleg akkor, amikor buffót adhat. Millöcker operettje, A koldusdiák Ollendorf ezredeseként például valósággal lubickol a klimaxos önsajnálatban és a férfihisztiben, és a figurateremtés csodájában nem zavarja még az sem, hogy éneklés közben olykor hanyagul lapoznia kell egyet a táblagépén. (Ez a nonchalance amúgy szintén jól illik az operett világához.) Piotr Beczała pedig bonvivánnak talán még jobb is, mint operahősnek: a frakkja valóságos szabászati remek, a kiállása hibátlan, s a lengyel énekes hangja fölényesen uralja az operettirodalom legigényesebb tenorszámait, vagyis Lehár Ferenc egykor Richard Tauber számára komponált slágereit.

false

 

Fotó: Kotschy Gábor

A program a bécsi operett arany- és ezüstkorát idézte, vagyis a műfaj ama vonulatát, amelyet mi, magyarok több-kevesebb okkal bécsi–budapesti, monachiabeli operettnek szeretünk tekinteni. A hazai lelkes operettbolondok persze rég megtanultak együtt élni ezzel a helyzettel, s nemcsak akkor hálásak, amikor a külföldi sztárok az utolsó ráadásszámba – kis papírkáról puskázva – egy, a magyarhoz igen hasonlító nyelv szavait is beleéneklik. De hagyományosan jó képet vágunk ahhoz a merőben általános jellegű és határozatlan irányú csípőringatáshoz is, amellyel világszerte a csárdások és egyéb magyaros számok temperamentumos szakaszait töltik ki az előadók. Még a skizofrén helyzeteket is rutinosan viseljük, mondjuk, amikor Beczała a Marica grófnő híres számát énekli: a pódiumon Endrődy-Wittenburg Tasziló gróf következetesen a bécsi nők dicséretét zengi, míg fent a kivetítőn és lent a közönség fülében váltig a „Mondd meg, hogy imádom a pesti nőket” sorai követik egymást. Mert hát ilyen egy operettbe kívánkozó jelenet.

Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, február 15.


szerző
László Ferenc
publikálva
2018. febr. 24., 18:26
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:
  1. 1
    tiszapolgári
    2018. február 25., 08:48
    Szuper jó, nagyon tetszett!

Komment írásához vagy regisztrálj