Interjú

„Narancsot vinnék neki a börtönbe”

Fischer Iván karmester
szerző
Kling József
publikálva
2017/38. (09. 21.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Az ősz óriási szenzációja, hogy Fischer Iván hét év után ismét színpadra állította Mozart Don Giovanniját – és ezt most a Müpában mi is láthatjuk. A karmestert és rendezőt most leginkább a szexuális ragadozó érdekli a figurában. Az amerikai kritikák egybehangzó véleménye szerint ez az előadás az egész világon etalon. Vajon a hazai politikai-költségvetési szféra is így gondolja? És vajon megoldás lenne a menekültválságra, ha sok Albert Schweitzer menne Afrikába gyógyítani? A Don Giovanni kulisszatitkai mellett ilyesmikről beszélgettünk Fischer Ivánnal. Meg arról, hogy mitől fél.

Magyar Narancs: A zenei interpretáció mellett miért veszi magára a rendezés feladatát? Nem egománia ez?

Fischer Iván: Miért volna az operajátszás egyetlen lehetősége, hogy a rendező rendez, a karmester pedig dirigál? Függetlenül attól, hogy Mozart korában még egyik foglalkozás sem létezett, elszakadhatnánk már ettől a merev kettősségtől. Már azért is, mert óhatatlanul kétfelé húz a két vezető. Hiszen minden rendező azt tekinti feladatának, hogy valami újat mondjon a darabról a mai közönségnek, és minden karmester a partitúra pontos követését szeretné elérni. Megkérdőjelezném, hogy ez az egyetlen lehetőség: a vizuálisan újító és zeneileg állandó opera-előadás. Engem a kettő organikus egysége érdekel.

MN: Nem talál megfelelő rendezőt, akivel együtt tudna dolgozni, vagy úgy érzi, hogy ebben a műfajban is bizonyított már?

FI: Rengeteg kiváló rendezővel dolgoztam, ezen már túl vagyok. Most a szcenikus koncert foglalkoztat, a minimalista, de modern színház, amely minden porcikájában összehangolt a zenével. Ez egyedül néha jobban megy.

MN: Brookra hivatkozik, az üres térre. Ebben az üres térben csak emberek, testek, vállak, csípők, mellek jelennek meg, mert Don Giovanni szemén keresztül látjuk a teret. Brook azt is mondja, hogy egy előadás hamar, 5-6 év alatt elévül. A Don Giovanni 2010-ben a színészek testéből épített díszlettel újnak hatott. Nem fél attól, hogy ma már nem éri el az ingerküszöböt?

FI: Bizonyos dolgokon változtattam, például teljesen más jelmezek lesznek, több jelenet átalakult, és az új énekesek is más karakterek a színpadon. Fejlődött az előadás, de az alapkoncepció maradt.

MN: Mozart zenéje tömény érzékiség. Hogy oldja meg, hogy a rendezés ne csak illusztrálja ezt, hanem hozzá is adjon valamit, esetleg tovább értelmezze?

FI: Egy ilyen remekműhöz semmit nem lehet hozzátenni. Csak fel lehet fedezni újabb és újabb kincseket, rejtett értékeket. Talán éppen ezért nem fog elévülni az előadás, hiszen a mű sem évül el. Nem úgy állok hozzá, hogy értelmezzek, hozzáadjak, hanem, hogy sasként körözzek a darab esszenciája fölött, hogy meglássam a lényeget.

MN: Mi változott a zenei interpretációban a 2010-es előadáshoz képest?

FI: Ne haragudjon, hogy ellentmondok, de a zenében még kevésbé létezik interpretáció. Ráérzés van, hangulatok vannak, találkozás önmagammal, azonosulás a darabbal. Ennyi elég.

MN: Ön az első, aki ezt mondja. Nem értem, mi a baj az interpretáció, az értelmezés szóval. Ráérzés, hangulat, azonosulás, nekem ezek az interpretáció szinonimái. De ha nem azok, akkor megmagyarázná kicsit bővebben, hogyan érti?

FI: Szívesen, mert ez fontos téma. Amit a hallgató interpretációnak érez, az semmi más, mint az előadók egyéniségében rejlő különbségek. Az előadót, és most csak az őszintékről beszélek, az igazság érdekli, az, hogy megértse a szerző szándékát. Médiumként átengedi magán a darabot, és saját hangján, legjobb megértése szerint adja elő. Tolmácsoláshoz hasonló feladat ez, a legelső előadó Áron volt, aki elmondta a népnek Mózes gondolatait. Nyilván nem akarta „interpretálni”, hanem pontosan kihirdetni. Ehhez hasonlóan Toscanini és Furtwängler is úgy gondolták, hogy ők mindketten csak Beethoven zenéjét tolmácsolják. Valóban különböző az eredmény, de ez nem a szándékuk volt, csak különböző alkatok ők ketten. Mintha színes poharak lennének, amelyben a víz kívülről különböző színűnek tűnik.

MN: Mit gondolt akkor Don Giovanniról, és mit gondol most? Tett újabb felfedezést a figuráról, a mozarti mű egészéről?

FI: Igen, rengeteg új dolgot fedeztem fel. Szórakozik is, szenvedélyes is, és a kettő között van egy nagy spektrum, ezen a skálán lehet sok új dolgot találni.

MN: Említene pár példát, hogy jobban megértsük, mire gondol?

FI: Amikor Zerlinának udvarol, szinte szórakoztatja magát az ötleteivel, és szerintem őszintén is mondja a közbeavatkozó Elvirának, hogy csak szórakozni akar. Azonnal szenvedélyesen beszél azonban Elvira szobalányáról, szuperlatívuszokban dicséri, teljesen elhiszem neki, hogy ellenállhatatlannak tartja.

MN: Nagyobb hangsúlyt kap most más figura is?

FI: Inkább a hasonlóságuk érdekel. Az a legfontosabb kérdés, ki ez a szobor, aki Don Giovannit megbünteti. Nekem most nyilvánvaló, hogy mi magunk vagyunk a szobor, a normalitásunk, az erkölcsös társadalomhoz való vonzódásunk, mindaz, ami nem engedi a zabolátlan, ösztöneinek engedő lázadót élni. A többi szereplő ilyen-olyan ember, hiteles, ismerős karakterek, de valamennyien ártatlan tagjai a társadalomnak, akiket a véletlen Don Giovanni útjába sodort.

MN: Ön is elítéli Don Giovannit?

FI: Én nem ítélem el. A társadalom ítéli el, és ez az ítélet igazságos, mert gyilkos, gazember. De én megértem, sőt szeretem. Biztos látogatnám, narancsot vinnék neki a börtönbe.

MN: Tudom, hogy ez bulvárkérdés, de nem állom meg, hogy fel ne tegyem. Ha választania kellene, melyik szereplő lenne a Don Giovanniban? És persze miért?

FI: Ne, ne, erről én nem tudok nyilatkozni. Ha színész lennék, pont ez lenne a rendező feladata, állapítsa ő meg, hogy hozzám jobban illik-e az önzetlen, erkölcsös Don Ottavio, vagy a csillapíthatatlan szomjúságú szoknyavadász főhős. Én most vezetőként azzal foglalkozom, hogy mindkettőt megértsem.

MN: Kinek van a Don Giovanniban a legerotikusabb töltete?

FI: Mindenkit megérint ez, még Leporellót is. Zerlina nagyon fogékony a flörtre, bár vissza tudja terelni magát a jó feleség szerepébe is. Donna Anna annyira lefojtja azt, ami felkavarta, hogy ma biztos pszichológushoz küldenénk.

MN: Melyik ária a legerotikusabb?

FI: Sok ilyen van, de kiemelnék egy részletet. Amikor Zerlina a féltékeny Masettót vigasztalja, ugyanazt a zenei motívumot szövi bele az áriájába, amivel Don Giovanni csábította őt a duett előtti recitativóban. Méghozzá arra a szövegre, hogy „angyalként fogom elviselni, üssél csak”. Ennyi erotika nyilván csak azért van Zerlinában, mert mint egy akkumulátor, feltöltődött Don Giovannitól.

MN: Don Giovanni gazember, moral insanity vagy egyszerűen áldozat, akinek szexuális étvágya puszta kompenzáció?

FI: Elfogadja önmagát, nem is érdekli, hogy mások bűnösnek tartják. Mint egy drogfüggő, akinek annyi pénze van, hogy éjjel-nappal csak a szenvedélyének éljen. Ahogy meglát egy nőt, ellenállhatatlan vágyat érez, hogy ágyba bújjon vele. Morális gondolatai, gátlásai nincsenek, ilyen szempontból gazember. Viszont, mivel teljes harmóniában van önmagával, boldog, életvidám.

MN: Miért szeretjük ennyire ezt a művet? Mennyiben szól rólunk, ma, itt és most?

FI: Az ösztön és az ösztönt fékező kultúra harca ez a darab. Szerintem aktuális.

MN: A címszerepet az egyik legnagyobb élő Don Giovanni, Chris­topher Maltman énekli. Hogy sikerült őt megszerezni?

FI: Felkértük, örömmel vállalta. A többiek is a legjobb nemzetközi énekesgárda tagjai.

MN: Mi alapján választja ki az énekeseket?

FI: Ez nehéz feladat, sok szempont van. Hang, hangfajta, muzikalitás, színészi képesség, és mindenekelőtt a szerep. Hogy el tudom-e vele képzelni a szerepet.

MN: Az énekesek között nincs egyetlen magyar sem. Van ennek jelentősége?

FI: Ez véletlen, szoktam magyar énekesekkel is dolgozni.

MN: „Ez a Don Giovanni lesz ezentúl az etalon” – ez az amerikai kritika egybehangzó véleménye. Ahogy etalon az ön karmesteri tevékenysége, a Budapesti Fesztiválzenekar játéka. Nem sértő, hogy pont az a város nem értékeli igazán etalonként önöket, amelynek a nevét viselik? Gondolok itt a politikai-költségvetési szférára.

FI: Szerintem el fog jönni ennek az ideje is. Nálunk még lekötik az embereket a hazai belharcok, helyezkedések. Nem az a fontos szempont, hogy egy magyar zenekar a nemzetközi élvonalban van. Hiszen, ha az lenne, a Budapesti Fesztiválzenekart úgy kezelnék, mint ha a fociban felbukkanna egy új magyar arany­csapat, amely állandó szereplője lenne a Bajnokok Ligájának. Bár lehet, hogy ha volna egy ilyen focicsapatunk, akkor az lenne a szempont, hogy most segítsünk inkább egy másiknak, ne csak egy legyen ott. Nem zenei vagy személyes probléma ez. Örülni kellene megtanulni.

MN: Hogy érti ezt?

FI: Úgy, ahogy szerintem a katalánok örülnek a Barcelona sikerének. Nem vegzálják, büszkék rá, lelkesek.

MN: Ön igazi világpolgár, az Egyesült Államoktól Hollandián keresztül számtalan országban megfordul. Hogy érzi magát magyarként, amikor Magyarország nemzetközi megítélése finoman szólva nem a legfényesebb?

FI: Folyton azt kérdezik tőlem: mi van nálatok? Hogy lehetséges ez? Aggódva kérdezik, szeretettel, érdeklődéssel. Nem értik. Próbálom magyarázni.

MN: Konkrétan mit mond ilyenkor?

FI: Például a külföldiekkel kapcsolatos gyanakvó-ellenséges attitűd gyökereit próbálom azzal magyarázni, hogy a magyar nyelv mennyire más, és ezáltal a nyelvtanulás milyen megterhelő. Hogy mennyivel jobban érzik magukat a magyarok egymással, ha nem kell más nyelven beszélni. Vagy az állandó bűnbakképzést, háborgást, másról kialakított rossz véleményt próbálom azzal érthetővé tenni, hogy egy ilyen kis, bezárt országban milyen nehéz eredményeket elérni, versenyképesnek lenni, sokkal egyszerűbb egymást okolni az eredménytelenségért.

MN: Karmesteri-művészi tevékenységével vállal egyfajta kultúrdiplomáciai szerepet?

FI: Ha diplomata vagyok, akkor csak a zene nagykövete vagyok az emberek világában. Egyetlen feladatom van, hogy a zenét osszam meg az emberekkel, hogy ezzel felemeljem, megjavítsam, gazdagabbá tegyem őket.

MN: Magyar ügyekkel kapcsolatban mikor érzi, hogy meg kell szólalnia?

FI: Amikor olyan alapvető értékek sorsáról van szó, amelyek fontosak nekem. Ezek a szabadság, a tolerancia, a minden ember egyforma tisztelete és elfogadása, függetlenül nemzetiségtől, bőrszíntől, nemi identitástól, vallástól vagy vallástalanságtól. És minden kisebbség védelme.

FI: Ha az ember kinyitja az újságokat, Trump, Észak-Korea, menekültválság, szóval van egyfajta világvége-hangulat. Érez ilyesmit? Szokott ilyesmin gondolkodni?

FI: Nincs világvége. A világon felgyülemlett gazdagságot előbb-utóbb meg kell osztani a szegényebbekkel. Ennek az átrendeződésnek egy kis visszaesésében vagyunk most, mert a kiváltságosak védik a kiváltságaikat. Optimista vagyok, nem fog ez sokáig tartani.

MN: Milyennek képzeli azt a világot, amikor ez bekövetkezik?

FI: Hogy egy példát mondjak: kénytelenek leszünk Afrikának segíteni, ha azt akarjuk, hogy ott maradjanak az emberek. Ezért rengeteg ösztönzés lesz, támogatás, ha ebben valaki részt vesz. Sok Albert Schweitzert képzelek el, akik Gabonba és máshova mennek gyógyítani.

MN: Érezte valaha feleslegesnek a művészetet, a zenét? Hogy ez pusztán úri huncutság, amit az úgynevezett valóság bármelyik pillanatban felülírhat?

FI: Soha.

MN: Mikor és mitől félt utoljára?

FI: Most is sok mindentől félek. Hogy a gyerekek ne kapják el tőlem a vírusos fertőzést, hogy be tudom-e fejezni a készülő gyerekoperámat határidőre, hogy jól döntöttem-e, amikor egy új, tapasztalatlan énekesre bíztam egy nagy szerepet és így tovább.

MN: Felmerült valaha önben, hogy mivel a Budapesti Fesztiválzenekar főleg állami támogatásból él, óvatosabban vagy ritkábban fejezze ki egyet nem értését az Orbán-kormány döntéseivel kapcsolatban? Egyszerűbben szólva, van önben bármi félelem a hatalommal szemben?

FI: Ilyen félelem nincs bennem, hiszen a két dolognak semmi köze nincs egymáshoz. Ha valamiről kérdezik a véleményemet, és a kérdés fontos nekem, elmondom, mit gondolok. Ennek semmi köze nincs ahhoz, hogy az állam támogatja a Fesztiválzenekar működését, hiszen ezt mi százszorosan megszolgáljuk, hatalmas hasznot hozva az ország kultúrájának, hírnevének, ismertségének.

MN: Úgy gondolja, hogy azoknak az értelmiségieknek, akiknek önhöz hasonlóan nagy művészi hatásuk van, kötelességük lenne akár napi politikai kérdésekben is megszólalni? Bibó gondolata, hogy mindenféle társadalmi változtatás csak felülről lehetséges.

FI: Ebben van valami igazság. A művészekre odafigyelnek az emberek, és ennek én érzem a felelősségét. Ott húzom meg a határt, hogy napi politikai kérdésekhez nem szólok hozzá, de ha kérdeznek, fontos, történelmi jelentőségű ügyekhez néha igen.

MN: Nem vagyok tipikus karmester, nyilatkozta legutóbb a The Timesnak. Hogy értette ezt?

FI: Ott arról volt szó, hogy kitalálós típus vagyok, akit az új dolgok jobban érdekelnek, mint az ismétlés. Ilyen értelemben van szükségem a zeneszerzésre is, tehát nem vagyok tipikusan „csak” karmester.

MN: Van olyan mű, amelyet unalmas már vezényelni?

FI: Nem, ez nem így merül fel. Inkább úgy, hogy azzal kerülöm az ismétléseket, hogy állandóan valami új kezdeményezéssel foglalkozom, például, hogy a művekben, amelyeket vezénylek, új felfedezéseket tegyek.

MN: Azt nyilatkozta valahol, hogy Mahler VIII. szimfóniájának egyes részeit nem érti. Ezért nem lesz teljes a ciklus. Van még olyan zenemű, ahol felmerül ugyanez a probléma?

FI: Hogyne, rengeteg. Ezekhez nem kell hozzányúlni. Fiatalabb koromban éreztem olyasmit, hogy nekem mindent meg kell tanulnom. De most, ha valamihez nem vonzódom, nem erőltetem, átengedem ezeket a darabokat a kollégáknak.

MN: Ez egyszerre megnyugtató, mert ön is ember, másrészt felkavaró, mert ha ön nem érti, akkor ki érti? Milyen művek tartoznak még ebbe a kategóriába?

FI: Például a csodálatos Janáček-operák. Vagy a Sibelius-szimfóniák. Egyszerűen nincs affinitásom mindenhez. Attól még ezek remekművek. Van olyan is, amit szívesen hallgatok, de vezényelni nem szeretném, mert nem érzem eléggé.

MN: Honnan jött az ötlet, mi motiválta, hogy fesztivált alapítson az olaszországi Vicenzában, a Teatro Olimpicóban? Mi a célja, terve vele? És miért pont ott?

FI: A hír igaz, de erről most nem tudok részletesen beszélni, ez egy egész estét betöltő történet lenne. Lehetne legközelebb?

szerző
Kling József
publikálva
2017/38. (09. 21.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj