Heteken belül elfeledkezünk történelmünk egy döntő jelentőségű eseményének 100. évfordulójáról

szerző
Haskó László
publikálva
2018. okt. 13., 16:10
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Miről beszélnek a meg nem ünnepelt ünnepeink?

Tavaly pártunk, kormányunk, demokratikus és másféle parlamenti, illetve azon kívüli ellenzékeink, továbbá tudományos és művészeti akadémiáink, civil szervezeteink és mi sima civilek, azaz valamennyien „elfeledkeztünk” megemlékezni 1867-ről, az egyszerűen csak kiegyezésnek nevezett nagy magyar történelmi sorsforduló 150. évfordulójáról. Érthető és méltányolható pártunk és kormányunk hallgatásba burkolódzása, hiszen Deákék műve maga volt az okos liberalizmus. Utat nyitott ahhoz, hogy Magyarországból (legalább) gazdasági középhatalom legyen, hogy erős polgárság fejlődjék, hogy virágozzék a kultúra, hogy nagyvárosainkból (Budapest, Kolozsvár, Temesvár, Nagyvárad, Debrecen, Szeged, Szabadka stb.) igazi „világvárosok” alakuljanak ki. Még stadionok is épültek, elindult országot hódító útjára a sport és a labdarúgás is. A kiegyezés a felelős államférfiúi gondolkodásnak és cselekvésnek a magyar történelemben példátlanul ritka esete. Pártunknak és kormányunknak valóban nem volt mit ünnepelni. És a többieknek?

false

Heteken belül el fogunk feledkezni történelmünknek a kiegyezéshez mérhető jelentőségű másik eseményének 100. évfordulójáról.

1918. november 16-án kiáltották ki az első Magyar Köztársaságot.

Igazi magyar tragikomédia, hogy ez a nagyszerű esemény egyben a kiegyezés gyümölcseként létrejött liberális polgári Magyarország végének a kezdete volt. Rosszkor jött, rossz helyre. Az elvesztett háború miatti elkeseredés próbálta meg elkergetni a háborúért felelősnek tartott (konzervatív arisztokrata) hatalmat, elsősorban a „nemzeti egyetértésben” fő felelősnek tartott Tisza Istvánt. Látszólag sikerült is, de a világégést lezárni és a következőt megelőzni szándékozó győztes nagyhatalmaknak nem állt érdekében a háború kirobbantójaként számon tartott – immár Ausztria nélküli – Magyarországot független középhatalomként megtartani. Nem volt bizalom a magyar uralkodó osztály iránt, és ha őszinték mernénk lenni, el kellene ismernünk, hogy volt alapja a bizalmatlanságnak. Elsősorban – a 20. század első 18 évét – különféle beosztásokban – uraló magyar vezető politikus, Tisza István miatt. Az Ady által „vad geszti bolondnak” nevezett gróf igazi politikai szörnyeteg volt. Féktelen soviniszta, erős háborúpárti, mindenféle baloldali mozgalom véres kezű ellensége, a parlamentarizmus megcsúfolója.  (Szobra ma – ismét – az ország főterén áll, kormányfőnknek méltán példaképe.) Tiszát az őszirózsás forradalom eltette ugyan az útból, és a helyére kerülő Károlyi Mihállyal szemben nem lehettek volna fenntartások, de voltak. Igaz, hogy ő is gróf volt, Tisza esküdt ellensége és minden vonatkozásban ellentéte. A nyugati győzteseket az aggasztotta, hogy Károlyi „népbarát” volt, szimpatizált a szociáldemokratákkal és nem volt légszomja, ha kommunistákkal kellett találkoznia. Félő volt, hogy – esetleg – Leninékkel is szót ért. Ez végképp elfogadhatatlan volt az antantnak. Nem tárgyaltak Károlyival, hanem hagyták, hogy közép-európai szövetségeseik (a kisantant) minél többet szakítsanak ki Magyarország területéből. A régi békepárti Károlyit azzal az ígérettel választották köztársasági elnökké, hogy véget vet a háborúnak, a katonák hazamehetnek.

Nem volt köpönyegforgató. Maradt az ígéreténél és az elveinél. Lemondott és átadta a hatalmat a baloldali radikálisoknak.

Azért, mert tudta, hogy csak ők képesek mozgósítani és fegyverbe hívni a férfilakosságot, természetesen egy új társadalmi rend ígéretével. Károlyinak igaza volt, azonban a történelmi szituáció – a zajló béketárgyalás – nem az ő malmára hajtotta a vizet. És Magyarországéra sem. A győztesek megtalálták az anglomán altengernagyot, a császár egykori szárnysegédjét, a snájdig Horthyt, és kormányzóként a még nem is üres magyar trónra ültették. Megszolgálta a bizalmat. Aláírta a trianoni döntést, elkergette koronás királyát. Aztán önállósította magát, de az már egy másik lapra tartozik.

Pártunk és kormányunk már készül Trianon centenáriumára. Bármekkora blaszfémia is, ünnepelni fognak. Nekünk idén illett volna.

A szerző sebész.

szerző
Haskó László
publikálva
2018. okt. 13., 16:10
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:
  1. 3
    Rumata
    2018. október 13., szombat 23:37
    Kedves TamerLink,

    ne dőlj be a történelemhamisítók által kreált, konkrét adatok nélküli csúsztató és maszatoló töltelékszövegeknek, amelyekkel az elmúlt években elárasztották a Wikipédiát.

    Dokumentált tény, hogy Tiszta István - az apjához, Tisza Kálmánhoz és id. Andrássy Györgyhöz hasonlóan - mindig is a Szerbia elleni háború legelkötelezettebb támogatója és első számú szorgalmazója volt.

    - - -

    Tisza sohasem ellenezte a Szerbia elleni háborút.

    Tisza csak a háború azonnali megindítását ellenezte.

    Tisza azt javasolta, hogy a háború megindítása előtt:

    1. alibi céljából előbb küldjenek valami teljesíthetetlen feltételeket megfogalmazó ultimátumot Szerbiának, és

    2. kérjenek megerősítést a német császártól, hogy ha a Monarchia megtámadja Szerbiát, akkor Németország az 1878-ban megkötött megállapodásuknak megfelelően azonnal hadba lép a Monarchia mellett.

    Mindez a Tisza által a Ferenc Józsefnek írt levélben olvasható, dokumentált tény.

    Amint ezek megtörténtek, Tisza rögtön a háború azonnali megindítása mellett szavazott, és élete végéig azt hangoztatta, hogy szabad akaratából, belső meggyőződésből szavazott a háború mellett.

    Tehát pofátlan hazugság, hogy Tisza "sokáig ellenezte a háborút", mivel a trónörökös meggyilkolása és Tisza háború melletti döntése között csupán 16 nap telt el.

    - - -

    Az igaz, hogy a szándékosan félretájékoztatott magyar közvélemény a hadüzenet utáni első napokban még háborúpárti volt.

    A magyarok által kedvelt trónörökös meggyilkolása miatti érzelmi sokk megszűnése után a közvélemény egyértelműen háború ellenes volt, mivel köztudott volt, hogy ennek a háborúnak az elvesztése a nemzeti kisebbségek önállósodását, vagyis a Magyar Királyság durva megcsonkítását eredményezheti.

    Tehát hazug dolog a trónörökös meggyilkolása utáni pillanatnyi közhangulatot úgy beállítani, mintha Tisza ellenzéke háborúpárti lett volna.

    Tisza ellenzéke annyira határozottan háborúellenes volt, hogy a háborúra való fegyverkezést biztosító törvény erőszakos megszavaztatása után az ellenzék Tisza ellen még fegyveres merényletet is megkísérelt a parlamentben.

    - - -

    Szerbia megtámadásának célja egyértelműen az volt, hogy Szerbiát is a Monarchiához csatolják.

    Ezt a területszerző háborút a Monarchia már a megalakulásától kezdve tervezte, és a koronatanácsi jegyzőkönyvekben nyíltan megfogalmazott célja az volt, hogy megakadályozzák az önálló Nagy Szerbia létrejöttét, ami a horvát királyság Monarchiától való elszakadásával, és az ezen felbátorodó többi magyarországi nemzeti kisebbség fellázadásával fenyegetett.

    Tehát a szerbia elleni háború elsősorban a magyar főrendek érdekeit, a magyarországi nemzeti kisebbségek elnyomásának tartósítását szolgálta.

    Nem túloztak tehát a kisantant magyarellenes politikusai, amikor azt állították, hogy a Szerbia elleni háború megindításának fő felelőse a magyar főrendek és az őket képviselő magyar jobboldal volt.

    Vagyis Tisza hazug színjátékot játszott, amikor úgy próbálta beállítani, mintha alku tárgya lehettett volna az, hogy győzelem esetén a Monarchia Szerbiát annektálja-e, vagy sem.

    A korabeli koronatanácsi jegyzőkönyvek ugyanis egyértelműen rögzítették, hogy Szerbiát - annak meghódítása esetén - a Magyar Királysághoz akarták csatolni.

    A Szerbia elleni háború területszerző célja formálisan 1917-ben vált nyilvánvalóvá, amikor az Antant által javasolt fegyverszünet feltételeként az akkor éppen nyerésben levő Monarchia az általa addig megszerzett területek megtartását követelte.

    Ekkor vált formálisan is nyilvánvalóvá, hogy ez a háború mindig is a területszerzést szolgálta, és nem csupán a trónörökös meggyilkolása miatti büntetőakció, ahogy azt a Monarchia addig beállítani próbálta.
  2. 2
    rworse
    2018. október 13., szombat 22:49
    TumorLenk hazug disznó.
  3. 1
    TamerLink
    2018. október 13., szombat 17:45
    "szarajevói merénylet előtt is a Szerbiával szembeni kemény fellépés híve volt, a merénylet után viszont – egyedüliként a Monarchia vezetői közül – sokáig ellenezte a háborúba való beugrást, ismerve a birodalom hadseregének színvonalát, félve attól, hogy a délszláv területekkel megnövekedve felborul a Monarchia dualista egyensúlya, és a konfliktus világháborúvá szélesedik, de állásfoglalásában központi szerepe volt egy erdélyi román betöréstől való félelemnek is'(Tisza István Wikipédia)

    Ennyit a fene nagy háborúpártiságának. Nagyon realista volt és bölcsen előrelátó! Akkor ne menjünk el az a tény mellet sem, hogy a korabeli szocdem párt viszont határozottan támogatta a háborút. Így éppen fordítva volt, ahogy később leírták. Tisza háború ellenes volt a munkásosztály és annak szervezete viszont háború párti. Puffff!

Komment írásához vagy regisztrálj