A léghajó hangja (Jimmy Page és Robert Plant)

szerző
Sz. T.
publikálva
1998/8. (02. 26.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Szombaton Zágrábban kezdte, hétfőn nálunk folytatta idei európai turnéját Jimmy Page és Robert Plant. Mielőtt azonban két fiatal muzsikus, Charlie Jones (basszus) és Michael Lee (dob) társaságában megismertették volna április 20-ra várható új albumuk, a Walking Into Clarksdale anyagát a Budapest Sportcsarnok közönségével, a Marriott hotelben fél órán át tanulmányozták a közép-kelet-európai sajtó kérdezéstechnikáját.

Szombaton Zágrábban kezdte, hétfőn nálunk folytatta idei európai turnéját Jimmy Page és Robert Plant. Mielőtt azonban két fiatal muzsikus, Charlie Jones (basszus) és Michael Lee (dob) társaságában megismertették volna április 20-ra várható új albumuk, a Walking Into Clarksdale anyagát a Budapest Sportcsarnok közönségével, a Marriott hotelben fél órán át tanulmányozták a közép-kelet-európai sajtó kérdezéstechnikáját.

Ahogy az már egy gitáros-énekes duótól várható, előbbi - Jimmy Page, 54, sötétre festett haj - halk és szűkszavú, utóbbi - Robert Plant, 50, arcba lógó szőke tincsek - hangos és beszédes. Tökéletes kombináció. Plant negyven másodperc elteltével megelégeli a fotósok géppisztolysorozatát, a kérdező embereké a terep. Az ilyen, hatvan percről húszra fogyasztott, majd spontán harmincra hízó találkozásokat nem éppen elmélyült beszélgetésre találták ki, de pár dolgot azért mindig meg lehet tudni. Hogy például...

* ...van humoruk. Mert azt még a legmegszállottabb rajongó is aláírhatja, hogy a humor nem alapvető vonása a Led Zeppelin zenéjének. Pittyog egy mobiltelefon, Plant rávágja, "nem vagyok itt". Arra, hogy miként fogadják őket a világon, rövid habozás után azt feleli, olyan a vétel, mint a BBC Világszolgálaté, néha picit gyenge, de többnyire elég erős, egyébként meg, csúszik át álmából fölkeltve is elmondható szövegbe, egy 12-13 éves "rövid szünetet" leszámítva, sok-sok esztendőn át utaztak együtt, és mindig a lehető legdinamikusabb és legváltozatosabb műsort próbálták adni. Page pedig, amikor afelől érdeklődik valaki, hogyan is vannak a szellemek a nagy brit okkultista, Alister Crowley házában, amit 1970-ben megvett a Loch Ness-i tó partján, hát mi mást mondana, mint valami olyasmit, hogy köszönik szépen, jól, ez komoly, és megvillantja titokzatos kínai mosolyát.

* ...érző szív dobog kemény rockos keblük alatt. Plant arca hirtelen elkomorul, amikor m. l. t. szóba hozza, mi van Rainer Ptácekkel, akinek a műtétjére egy jótékony lemezzel pénzt is gyűjtöttek. Hát az, mondja, hogy karácsony előtt meghalt - "de legalább kapott még egy esélyt istentől". Page arcán is átsuhan a szomorúság, amikor a tavaly elhunyt Jeff Buckleyról beszél, akinek ott volt legutolsó, ausztráliai koncertjén, és aki hívta, gitározzon a következő albumán.

* ...követik a mai zene legizgalmasabb, etnós irányzatait. Plant őszinte elismeréssel említi az Angliában mostanában nagyon menő, "bámulatos keverékzenét", az ázsiai és arab zenéhez párosított kortárs ritmusokat, sorolja is: Asian Dub Foundation, Asian Outcasts, Trans-Global Underground, Natacha Atlas, mellettük, a Prodigy kivételével, labdába sem rúgnak nála a mai rockerek. Ezek a zenék úgy hatnak rá, akár egészen fiatal korában, a 60-as évek elején, a vegytiszta blues, a Mississippi deltájából. A mai (nyugati) fekete zene már nem szólítja meg, viszont az afrikai, északtól le egészen Maliig, Szenegálig, akár hangszeres zenészek, akár olyan énekesek adják elő, mint Dimi Mint Abba, az igen, az maga a mai, "nem kipolírozott" blues. Ez az, ami hat rá, meg az utazás, az emberekkel, leginkább a hírnevéről mit sem tudó emberekkel való találkozás, történjék az egy zágrábi utcasarkon, a kínai selyemútvonalon vagy a marokkói sivatagban. Az arab zene különösen "csábító". De, teszi hozzá Page, miután véget ért az Unledded album turnéja, ahol a rockbanda mellett egy egyiptomi zenekar, sőt egy tekerős is volt a színpadon, mást, újat akartak. (Ez lett a Walking Into Clarksdale).

* ...szeretnek spórolni. A Big Black posztpunk zaja óta ismert Steve Albinit egyrészt azért hívták dolgozni az új lemezükre, mert - és ezt többször elismétlik - "olcsó" volt, ráadásul, fordítja zenésznyelvre az iróniát Page, Albini nem a maga elképzeléseit erőltető producerként, hanem technikailag kitűnő hangmérnökként látott munkához, úgy is tüntették fel a lemezen. És még gyors is. A londoni felvételre magával hozta Amerikából a mikrofonjait, meg is lett az eredménye. Mindig pont azt hallották vissza, mondja elégedetten Page, amit feljátszottak.

* ...szorult beléjük büszkeség, a túlélő magabiztossága. Albiniről szólván Plant azt mondja, amennyire "punk" volt a kezdet kezdetén a Led Zeppelin is, éppannyira nem punk ma már sem Albini, sem, hogy egy egész más példával éljen, Sting. Amikor már rég a Zep lábai előtt hevert a világ, 1977 hősei kihalásra ítélt dinosaurusként emlegették őket. "Azt´ mi lett belőlük, szegény fiúkból?" - kérdi Plant, hangjában a győztes káröröme. Page hozzáteszi, aki punkot ő személyesen ismert, az otthon Zeppelint hallgatott. Johnny Rotten, Plant elmondása szerint, egy 1977-es Damned-koncerten, amikor a nézőtéren meglátta Plantet, afféle tejóságosatyaúristenmitkeresezitt mozdulattal látványosan elájult. Pár évvel később meg feldolgozta a Kashmirt.

* ...egy pillanatra el lehet gondolkoztatni őket. Azzal például, hogy mennyi megíratlan daluk van. Te jó ég, ki tudja azt, attól függ, mit kínál fel az élet, feleli Plant, és idézi az angol közmondást: Milyen hosszú egy darab spárga? Amekkorát csak akarsz.

Sz. T.

szerző
Sz. T.
publikálva
1998/8. (02. 26.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?